SportpályaFUTÁS

Az verseny előtt mindössze pár héttel döntöttem az indulás mellett, hogy kipróbáljam megy-e még a futás így 50 év felett. Igaz mostanában kevesebbet futok, inkább kerékpározok, attól nem fáj semmim…

Tavaly vettem akciósan egy Hoka futócipőt, amit még nem avattam fel, így a verseny előtt pont egy héttel felvettem, és nyomtam főpróba gyanánt egy 14km-es edzést a Tisza gátján 4.43-as ezrekkel, bemelegítés, ergo  ész nélkül... Ettől úgy meghúzódott a combhajlító izmom, főleg a bal lábamon, hogy pár napig képtelen voltam futni. Mivel kerékpározás közben nem volt ilyen gondom vele, továbbra is keresztedzésekkel, és nyújtásokkal készültem a hétvégi megmérettetésre! Szombaton egy családi kirándulás alkalmával futottam egy keveset, de mivel éreztem némi fájdalmat inkább nem erőltettem.

HOKA Rincon 3

Mivel a családot is sikeresen elrángattam, azaz beneveztem váltóban, így hármasban: Eszterrel, és Márkkal indultunk útra vasárnap kora reggel, mivel a nagy meleg miatt a rajtot reggel 8 órára tették. Előtte még fel kellett venni a rajtszámokat, és még egy rajtfotóra is összeálltam a XVII. kerületi futókkal, ill. kollégákkal, miközben Eszter elkísérte Márkot a váltóhelyére, amit a Margit híd pesti hídfőjéhez telepítettek.

"RepüljPáva" családi váltónk...

Én közben jó alaposan bemelegítettem, nyújtottam, futottam néhány repülőt, majd beálltam a 2-es rajtzónába, mivel 1.45 alatti félmaratont terveztem. Jah, és magamra öltöttem a futóhátizsákomat, amibe akár két liter folyadék is eltárolható, hogy ne kelljen műanyag poharat használni, és időt veszíteni a frissítő pontokokon!

Rajtra készen Krisszel

A rajt a Rákóczi híd budai hídfője közelében volt az Infóparknál, de utána egy nagy bal kanyart követően már az alsó rakparton szaladtam többezer magammal az Árpád híd irányába. Már ezen a szakaszon szó szerint összefutottam Krisztiánnal egy régebb óta megismert futótárssal, akivel jókedvűen beszélgetve róttuk a kilométereket egészen az első váltópontig, ami a 8. km-nél volt. Itt átadtam Eszternek a chippel ellátott rajtszámot, hogy ő is bevesse magát a futókkal megtöltött budapesti utcákra 7 km-en keresztül.

Krisztiánnal a budai alsó rakparton, jókedvvel

Az Árpád hídon vezetett tovább a verseny egészen a margitszigeti lehajtóig. Innen végre nem a napon kellett futni, hanem a sziget közepén a fák hűs árnyékában! Itt volt a verseny féltávja, és számolgattam az időmet, hogy ha nagy gond nem lesz, akkor simán meglesz a tervezett időn belüli teljesítés. Szerencsére nem fájt a lábam, nem éreztem fáradtságot, és tartottam a 4.34 körüli ezreket is.

Repül a Páva...

A váltóhelyen Márk integetett, ebből új erőt merítve folytattam utamat a pesti alsó rakparton az Országház mellett a cél felé. Ez a szakasz sokkal kellemesebb, mint a budai oldal, hisz itt még akad egy kis árnyék, és lefelé kell futni a Duna folyásával megegyező irányba. Szintén motivált a visszalévő kilométerek egyre csökkenő száma is! Az idillnek a rakpart végén a vásárcsarnoknál lett vége, ahol egy bal kanyart követően felfelé vezetett az út, ráadásul macskaköveken keresztül. Ezt a részt nem értem miért nem lehet kihagyni az útvonalból: rohadtul balesetveszélyes a hézagok között felfelé futni! Ezen kívül van még itt egy frissítő pont is, az egész útvonal legszűkebb helyén…

Szabadság hídon közel a célhoz

A Szabadság híd közepe után már lehet pörgetni lefelé, a felső rakparton az utolsó szakaszon! Ez is lett az egyik, ha nem a leggyorsabb kilométerem az egész verseny alatt. Célban a szokásos „repülj Pává”-val köszöntött Péter Attila szpíker. Mivel az órámat, már egy ideje nem néztem, itt tudatosult bennem, hogy sikerült jócskán „alulteljesítenem” a tervezett időt: 1.37.16 lett a hivatalos végeredményem, ami 4.37 min/km-es ezreknek felel meg! Ezzel 369. lettem a több, mint 5000 indulóból.

Célfotó...

Márk is hamarosan beért, akire azért is vagyok nagyon büszke, mert egész héten betegen volt velem otthon, mégis 5.27-es ezrekkel abszolválta a 6 km-es távot! Csapatunk ideje 1.51.27 lett, ezzel összesítésben a 40. helyen zártuk a váltók versenyét. Megvártuk még Ádám, és Kris kollégákat is a célban, és készült egy-két fotó/videó, majd egy közös ebédet is beiktattunk, amin megvitattuk a verseny tapasztalatait.

Márk, és vele a családi váltónk is célba ért

Kris, Ádám, és jómagam

Útvonal GPS Stravan ITT érhető el

Tavaly óta BSI már nem kizárólag aszfalton, de terepen is megrendezi versenyét az ország legmagasabb pontjára. Gondoltam idén újra elmegyek én is, mivel ezen az útvonalon még soha nem másztam fel a Kékestetőre.

Előtte pár napot szülővárosomban (Komlón) töltöttem, így ott gyűjtögettem a szinteket. Igaz, hogy a Mecsekre nem igazán tudtam felfutni a hatalmas sár miatt, de azért igyekeztem. A sok kerékpározás miatt edzett vagyok, így kellő önbizalommal vártam a 11 órás rajtot Mátrafüreden az erdő szélén.

Mivel a verseny előtti napokban országosan is rengeteg csapadék hullt, a vízálló terepcipőmben indultam neki a hegynek. Már az első ötven méter után egy hatalmas pocsolya következett, amit a sok mazsola az erdő sűrű fái között próbált száraz lábbal megúszni, de nem én: bumm bele a közepébe végig rohanva a majdnem bokáig érő vízen, kissé beterítve futótársaimat….

Pocsolyád...

Hamar megkezdődött az emelkedés: először a Kozmáry-kilátó következett majd némi egyenesebb szakasz a sárga háromszög jelzésen. Ez a rész itt rendkívül saras, és vizes volt, de én továbbra is bevállalósan keresztül futottam rajtuk nem törődve semmivel. Az első frissítőállomás Sástónál volt, ahol bekaptam néhány szőlőcukrot, és mentem is tovább. Mivel futóhátizsákkal készültem, mintegy 2 liter vízzel, és egy kis üveg izóval az oldalzsebben, további folyadékbevitelre nem volt szükségem. Ez egyébként a legkörnyezetbarátabb megoldás is egyben: nem kell műanyag poharakat használni/eldobálni! (Vannak egyébként olyan terepfutó versenyek Magyarországon, ahol vinned kell magaddal poharat, így csökkentve a környezeti terhelést, de ez nem olyan, sajnos...)

Sástó

Sástó után egy kellemesebb rész következett, ahol nem volt sár, és az emelkedő sem volt vészes. Ez mondjuk nem tartott sokáig, mert egy újabb sártenger következett, aminek a közepére még egy pallót is elhelyeztek a szervezők, amit még én is használatba vettem, na!!

Nemsokára fel is értem Mátraházára, ahol pár méteren az aszfalton haladtam tovább, és egy darab banán elfogyasztása után a frissítő helyen, folytattam utamat felfelé a csúcs felé a sárga kereszt jelzésen. Itt egy hosszabb egyenes, aránylag jól futható szakasz következett, igaz rengeteg vízátfolyással. Az egész hegy olyan volt, mint egy hatalmas folyó: mindenhol is víz csordogált, hehe.

Aztán eljött a verseny egyik legkeményebb szakasza, egy jobb kanyarral fel a sárga jelzésen. Ez már inkább volt hegymászás, mint futás, néha még a kezemmel is segítenem kellett, nehogy a csúszós/sáros talajon hátraessek. Ez csak egy párszáz méteres rész volt szerencsére, aminek a végén egy jutalom laposabb ösvény követvezetett a cél felé. Persze még nem voltam fenn a tetőn, és tudtam, hogy lesz még egy utolsó gyilkos szakasz: a sípálya! Ide egy 90 fokos bal kanyarral tértem rá, és ekkor először a verseny során éreztem, hogy ha most nagyon gyorsan próbálnék futni, akkor nem is biztos, hogy felérek, de ettől persze nem kellett félni, mert nem volt bennem annyi erő, hogy elfussam a végét…

Hegymászás...

Azért persze igyekeztem, hogy mosolyogva érkezzem meg 725 méter szintemelkedés után Kékestetőre, Magyarország legmagasabb pontjára 1 óra 22 perccel a mátrafüredi indulást követően.

Mint kiderült ezzel a 44. helyen értem célba, az 50 éven felettiek kategóriájában pedig 5. lettem! Fent pár csúcsfotó, és futótársakkal történő beszélgetés után már egy rövidebb útvonalon tértem vissza origóba, szinte végig az úton folydogáló patakban….

Patakon lefelé

A GPS koordináta ITT érhető el!

Tavaly elhoztam jóanyám tárolójából a már sokat látott „Neuzer Sirocco” országúti kerékpáromat, majd elvittem szervizbe, ahol kicsit rendbe rakták, és kapott egy új féket is. Ritkán ültem fel rá, őszintén szólva, valahogy nem kapott el a lendület, hogy a jól megszokott MTB után az országúton (is) tekerjek.

Aztán két hónappal ezelőtt Zsolti kollegámmal megbeszéltük, hogy elmegyek vele és kerékpáros társaival egy közös edzésre, nézzük meg, hogy működik a bolyozás azaz a csapatban tekerés (erről bővebben ITT!). Kicsit tartottam tőle, mert ez egy kb. 30 éves gép, kisebb áttétellel, mint a maiak, ergo nem biztos, hogy akkora sebesség elérésére képes, mint egy újabb változat. Az edzés remekül sikerült, mert az erő pótolta a kerékpár hiányosságait: főleg a felfelé tekerés ment jól, hiába mecseki gyerek vagyok, na!!. Azóta heti két alkalommal csatlakozom a csapathoz, és élvezem a közös száguldást, sőt egyedül is egyre többet tekerek országúton, mint az erdőben….

Az egyik ilyen edzés alkalmával került szóba a június végi sprint távú (750 méter úszás, 20 km kerékpározás, és 5 km futás) triatlonverseny Zalaegerszegen. Mivel már foglalkoztatott a gondolat, hogy újra elinduljak egy ilyen versenyen, hamar eldöntöttem, hogy ott a helyem. (Utoljára 14 évvel ezelőtt álltam rajthoz a Kaposvár melletti Desedánál!)

Mint a céges “Sportklub” szervezői meghirdettük a versenyt a DXC Technology dolgozói részére is, népszerűsítve ezt a méltán nagyszerű, és különleges sportot. Közben elkezdtem a felkészülést az úszásra, mert az valamiért mostanában nem igazán ment: már 100 méter után légszomj tört rám, és úgy éreztem megfulladok, nem bírtam, pedig már 9x átúsztam a Balatont, és simán leúszok ezer métert 21-22 perc alatt…

Gébárti-tó, Zalaegerszeg

A délutáni rajt miatt ráérősen indultunk Budapestről, így volt időnk bedepózni a kerékpárokat, és felvenni a rajtszámokat verseny előtt, illetve megnézni a gyönyörű környezetben található Gébárti-tavat, melynek vize kellemesen meleg volt, a hőmérsékletről nem is beszélve….

A fent leírtak miatt nem igazán vártam az első versenyszámot az úszást, pedig nem pánikoltam, nem félek a víztől, de tartottam, hogy újra leblokkolok… Sajnos meg is történt: annyira nem bírtam, hogy egy bólyába kellett kapaszkodnom, mert úgy éreztem menten megfulladok. Ez az állapot nagyjából végig is kísérte az egész úszást, pedig csak 750 méter volt az egész. Majdnem utolsó férfiként léptem ki a szárazföldre: nem volt túl őszinte a mosolyom....

 No comment........ 

A depó kb. 200 méterrel arrébb volt, futólépésben tettem meg a távolságot, és gyorsan magamra rántottam egy pólót, és a futócipőmet, napszemüveget és sisakot. Megettem az odakészített energia gélt, leöblítettem izóval, és már rohantam is ki a depóból megkezdeni a kerékpáros számot. Mivel a versenyzők nagy része már kerekezett, esélyem sem volt csatlakozni egy bolyhoz, akik húztak volna magukkal, így magányosan tekertem. Azért megkezdtem a felzárkózást, és sorban előztem meg a többi versenyzőt, a két körös, dombokkal nehezített, de lezárt pályán. 20km-t kellett megtenni, a futás előtt, amit 32km-es átlagsebességgel abszolváltam.

A futást egy 1600 méteres pályán kellett teljesíteni: 3 kör, kevés szinttel. Mivel ez a sport más izmokat mozgat meg, mint a kerékpározás, az első kör még amolyan bemelegítés volt, de éreztem magamban az erőt, hogy menni fog ez jobban is. A hőség miatt a frissítésnél nem csak ittam, de locsoltam magamat vízzel, így védekezve a gyilkos napsugarak ellen. Egyre jobban ment a futás, ahogy "átszoktam" a teljesen más mozgásformára. Az utolsó kört tettem meg a leggyorsabb tempóban: a tóparti befutó szakaszon szinte sprintelve, hogy mielőbb célba érjek, ami 23.50 alatt sikerült is.

Célfotó (Itt már őszinte a mosolyom...!!!)

1.28.32 lett a végeredmény, aminél tudnék sokkal jobbat is, ha az úszás jobban sikerülne...
Befutó után gratuláltam a már bent beszélgető Zsolti kollégámnak, aki kategóriájában a 2. helyezést érte el: óriási gratula neki, és köszönet, amiért elrángatott erre a versenyre!!
Ittam, majd sportolókkal közösen elemeztük a verseny alatt történeteket. Az eredményhirdetést követően még betoltam a zalaiak (egyes források szerint /CzibókZoli/ a vasiak) "nemzeti" ételéből, a dödölléből egy adagot, majd indultunk vissza a fővárosba.
Összességében elégedett vagyok, igaz az úszás közbeni kihagyás elkeserít, de bízom benne, hogy mielőbb változni fog, és legközelebb egy lényegesen jobb idővel fogok célba érni!! 

Zsolt kolléga, és edzőtárs

Verseny utáni csendélet...... 

Zsolti a dobogó második fokán

Egy tál dödölle, ettél belőle.....

A tavaszi karantén után már vettem részt futóversenyen, de az terepen volt a Börzsönyben (Börzsöny Trail, 24km) így ez volt az első hagyományos versenyem azóta. Közben túlestem egy lágyéksérv műtéten is, ami ugyan hátráltatta a felkészülést, de meg nem akadályoz(hat)ta!! Belőttem magamnak az 1 óra 35 percen belüli teljesítést, és ugyan nagyon meleg idő volt, a nyaralás alatt még a melegre is fel tudtam készülni, emiatt nem aggódtam egyáltalán, pedig rengetegen panaszkodtak erre!

Szokás szerint családi váltóban is rajthoz álltunk Eszterrel, és Zalán fiammal, ezért természetesen együtt érkeztünk a rajthoz, ahonnan ők hamarosan távoztak is a váltóhelyekre. A rajt/cél az ELTE Lágymányosi Campus előtti útszakaszon volt.

Hála a szervezők látszatintézkedésének maszkban kellett beállni a rajthoz, amit a rajtot követően le lehetett venni. Hogy ennek mi értelme volt, nem tudom…. Ehelyett inkább a műanyag poharak kiszorításán kellene munkálkodni, úgy gondolom! (Ezen a versenyen még nem, de mostantól a vízzel teli futóhátizsákomban fogok indulni emiatt, legközelebb a Kékes Csúcsfutáson…!!)

A rajtot követően az alsó rakpartra kanyarodott a mezőny az Árpád híd irányába. Kicsit monoton a Duna partján futni, de én imádom a vizet, és annak közelségét, így nem zavar túlságosan. Most is lelkesen szedtem lábaimat, fülemben az iramnak megfelelő heavy metal zene adta a ritmust!!

Az első frissítő hely a 4. kilométernél volt, ahol gyorsan ittam egy kis vizet, majd folytattam utamat, hogy mielőbb láthassam a feleségemet, hehehe….

A Margit híd után egy éles bal kanyarral felfutottunk a felső rakpartra, és ott folytattuk utunkat. Órámat nem nagyon néztem, de jól ment a futás és hosszú idő után először történt meg, hogy a placebo Power Gel-t sem hoztam magammal, és nem vettem be futás előtt sem!

A 8. kilométernél volt az első váltóhely, így gyorsan lerángattam magamról az övön hordott rajtszámot, átadtam Eszternek, és rohantam is tovább. Itt is volt frissítés, ittam izo italt, majd vizet is és készültem lélekben az Árpád hídi emelkedőre. Amikor az ember felhajt egy kisebb emelkedőre autóval nem gondolja, hogy futva 10 km-rel a lábaiban, jó iram mellett felfutni egy ekkora hatalmas „hegyre” azért egészen más!! Próbáltam persze nem veszíteni a lendületből, így sikerült is megelőzni néhány futótársat.

R'n'R 

Margitszigeten keresztül kellett átfutni a cél felé, itt volt a féltáv is, az órám 47 percet mutatott, így össze kellett szednem magam, hogy meglegyen a tervezett idő. Az utóbbi időben azonban a futásaim második fele szokott a gyorsabb lenni, ez adott némi vigaszt: „fokozó tempó”, ahogy azt futó berkekben szokták volt mondani…

Szerencsére a Margitszigeten a fák alatt kellemesen hűvös volt, azaz nem volt akkora meleg, mint a napon... A hídra felfutni megint kemény volt, de megoldottam, majd vitorláztam lefelé. Itt egy ideig a pesti felső rakparton kellett futni felfelé, de hamar lekanyarodtunk az alsóra, és egy fordítót követően már vissza a cél irányába.

Itt volt egy újabb frissítőállomás, ahol elég lassan sikerült megoldanom a víz/izoital kombó szervezetbe juttatását…. A Margit híd alatt volt az újabb váltóhely, Zalán ott várt előtte, és biztatott, miközben várta az anyukáját. Egy gyors pacsit követően mentem tovább.  A rakparton egyedül a Parlament épülete biztosított egy kis árnyékot az egyre melegebbé váló időben. Itt volt egyébként a 16. kilométert jelző tábla is. Nem sokkal később újra ittam egy fél pohárnyi vizet, ezúttal lényegesen gyorsabban, mint az előzőnél, és rohantam is tovább, mert veszélyben éreztem a célul kitűzött idő elérését!

Szabadság hidat elhagyva az útvonal egy bal kanyart követően felkanyarodott magára a hídra, de először egy macskaköves rész következett, ahol érezhetően lassult a tempóm, nem is pörögtek úgy a lábaim 19 km után, mint az elején, így értékes másodperceket vesztettem, de gondoltam, hogy a híd közepétől majd újra megnyomom az utolsó két kilométert. A meglepetés akkor ért amikor az órámra nézve láttam, hogy már csak alig több, mint egy kilométer van vissza a versenyből... Na el is kezdtem sprintelni, a nap leggyorsabb kilométerét produkálva (4.12 perc/km) de még ez is kevés volt: nem sokkal beérkezést követően már meg is kaptam SMS-ben a hivatalos időmet, ami 1:35:05 lett! Nem sikerült elérnem a kitűzött célt (5 kib@szott másodperccel!!!), de nem bánkódom emiatt: 3 perccel jobb lett, mint egy évvel ezelőtt, miközben nem lettem fiatalabb…!!! 218. helyezett lettem a 3783 futóból, korosztályomban pedig 38.!

Zalán is két órán belül célba ért, mint a családi váltónk (RepüljPáva) be-futója!

(További infó a versenyről ITT!)

Néhány hónappal ezelőtt, amikor beneveztem erre a versenyre máris eldöntöttem, hogy jól felkészülök rá, ne érjen nagy meglepetés ott a Budai-hegyek között!! A felkészülés rengeteg terepfutással járt, hisz minden hétvégén futottam legalább egy félmaratoni (21km!) távot a Gödöllői-dombság lankái között, ill. részt vettem a novemberi Balaton Maratonon, melynek két napja alatt, ha három részletben is, de futottam egy maratont!

Ezen kívül keményen tartottam a „Száraz november” alkoholmentességét szintén: egy korty szeszt sem fogyasztva másfél hónapon keresztül!! A verseny előtti pár napban csak egyetlen kisebb probléma foglalkoztatott: a hatalmas mennyiségben leesett csapadék. Óriási sarat vizionáltam, amiben nem lehet majd rendesen futni, csak csúszkálni, és szenvedni…

Gyönyörű napsütésre ébredt Telki a verseny napján, igaz kicsit még hűvös volt a reggel órákban, de 10 fok körüli hőmérsékletet jósoltak. Időben kiértem, hogy fel tudjam venni a rajtszámomat, és tudjak még beszélni a céges csapat többi tagjaival, akik szintén lelkesen készülődtek a terepgyakorlatra… Még öcsémet is megnéztem, aki a rajtnak otthont adó iskola műfüves pályáján osztotta éppen.

DXC Technology Magyarország lelkes csapata

A szokásos rajtfotó után átnéztem a felszerelésemet, mivel ez a verseny félig önellátó, és teljesen zöld, azaz nincsenek hülye műanyag poharak az erdő közepén található frissítőknél, hanem magadnak kell italról, vagy pohárról gondoskodnod!! Futóhátizsákomban 2 liter vízzel, pár energia géllel, és banánnal nem érhet nagy baj, gondoltam.

A rajtot követően az első párszáz méter még betonon vezetett, és már ott 300 méterrel az indulás után volt néhány futótárs, aki belegyalogolt az emelkedőbe. Elképesztő, hogy mazsola eljön egy 27km-es versenyre, melyben több, mint 800 méter szintemelkedés van, és az első kaptatónál, ami nem is volt igazán meredek, már nekiáll sétálni, faxkivan…….

Hamar megérkeztünk a terepre, ami egy kicsit sáros volt, kicsit csúszott is, de nem vészesen. Az emelkedés tovább folytatódott először még nyílt terepen, de hamar beérkeztünk az erdőbe. Itt elég szűk volt az ösvény, de azért megelőztem néhány futótársat, és mentem felfelé a zöld jelzésen. Az erdészháznál balra kellett kanyarodni, Nagykovácsi felé. Az ösvény jól futható volt nyoma sem volt annak a hatalmas sárnak, amit előre beharangoztak. 3km után elérkezett az első lefelé vezető szakasz egészen Nagykovácsi széléig. Itt egy murvás úton kellett jeges pocsolyákat kerülgetni, így jutottunk el az első ellenőrző ponthoz. Az időmérést egy “dugóka” segítségével mérték, melyet az ujjra lehet applikálni, de én a hátsó zsebembe rejtettem inkább, mivel kesztyűt viseltem…

Nagykovácsinál balra a sárga jelzésen kezdtük az emelkedést a Nagy-Szénás (550) tetejére. Először az erdőben, majd a tetjén nyílt terepen. Itt már sokan gyalogoltak, akiket lassan kikerültem, azért én sem száguldoztam azon a hegyen fölfelé, őszintén szólva. A csúcson újra ellenőrző pont következett, ahol megettem a magammal hozott Power gelt, majd lefelé vettem az irányt gyönyörködve a Budai-hegyek látványába. Lefelé megelőzött néhány felfelé gyalogló futó, az egyiknek még szóltam, hogy felfelé majd találkozunk, mielőtt elrohant volna tőlem, hehe…

Mivel keresztül kellett futni a falun, itt betonos rész következett, ill. egy ex-kollega Kriszti is, akivel anno rengeteget futottunk együtt: kijött szurkolni nekünk, ami nagyon jól esett! A faluban volt még egy ellenőrző pont, ahol a lelkes segítő a hátizsákomból kilógó szívóka fejét is bedugta a nála lévő kis doboz lyukába, ellenőrzés gyanánt, hahahahaha.

Innen már indult az újabb emelkedő Telki felé, az elején elég durván egy erdős részen, néhány kilométeren keresztül. Itt értem utol a lefelé vágtázók egyikét, aki elmondta, hogy súlyos volt a tegnapi buli, így neki tényleg nem megy most a hegymenet, no comment….

Az erdő talaját itt sem borította sár, ergo jól futható volt, toltam is felfelé közben folyamatosan kicsiket kortyolva a hátizsákomban található vízből. Lassan felértem egy fennsíkra, ahol tovább fokoztam a sebességet. Szerencsére jó kondiban voltam, és semmi holtpontot, sem fáradtságot nem éreztem, így mentem tovább a cél felé. Ezen a szakaszon egy újabb régi ismerős jött szembe: Piroska tartotta rendes edzését itt a hegyekbe, meg is lepődött, amikor kizökkentve gondolataiból rákiabáltam, hehe… Gyors ölelést követően rohantam tovább, kiérve a Csergezán-kilátóhoz vezető ösvényre. A Nagy-Kopasz kimaradt ezúttal, szerencsére lefele vezetett az út vissza Telkibe, igaz fentről bacsatlakozott a két kisebb táv mezőnye is, őket kellett kerülgetni. Sajnos nem minden futó tartja be a rendezők által is megkövetelt szabályok egyikét, miszerint kötelező a gyorsabb futókat elengedni. Vígan rohantam tehát, abban a tudatban, hogy már csak levitorlázom Telkibe, és készvégehatszáz! Volt egy újabb ellőrző pont a Tarnai-pihenőnél, majd tovább folytattam utamat. Meglepetés akkor ért, amikor két kilometers nyargalás után egy jobbost követően egy apró kövekkel felszórt útra ért a mezőny, ami természetesen felfelé vezetett….

Itt szinte mindenki sétált, futva közlekedő embert nem lehetett látni, ami meglepő egy futóversenyen. Én azért ha lihegve, és lassan is de futást imitáltam… Lassan, rohadt lassan újra az erdészháznál voltam, ahonnan már csak és kizárólag lejtmenet következett ugyanazon az útvonalon, amerre az első néhány kilométer is vezetett! 2.35.18 alatt érkeztem be a célba, 823 m szint megtétele mellett a 29. helyen (nem, nem 29-en indultunk!!). Jéghideg vízben a világ leggyorsabb fürdését követően egy jó forró gulyáslevessel öblítettem le a fáradalmakat, melyeket a szervezők biztosítottak minden résztvevőnek, respect!!

Annak ellenére, hogy már hosszú évek óta kerül megrendezésre a „Rókaűzők” nevű verseny Pécs, és Kaposvár között váltóban, még soha nem sikerült megjelennem rajta. Pedig mindenki kedvenc szpíkere: Péter Attila a rendezvény motorja, és már többször hívott bennünket, hogy céges váltóban teljesítsük. Idén sem volt tervben, de amikor Attila ex-kollegám felhívott egy héttel a verseny előtt, hogy mint baranyai gyerek muszáj mennem egy kiesett futótárs helyett, már tudtam, hogy el fogok csábulni…

Átalakítottuk hétvégi programjainkat, és lementünk egy nagymama látogatással egybekötött futóversenyre Baranyába! Régebben a rajt Kaposváron volt, és Pécsig kellett futni, de pár éve megfordították, és ezúttal Kaposvár volt a végállomás.

Kora reggel értünk a rajthoz, hogy legyen idő a rajtcsomagok felvételére, ami hamar meg is történt, így ásítozva vártam a 9 órát, és a rajtot. Közben megérkeztek a csapattársak is, akik „Tordasi Futóklub” tagjai, így ezen a néven is indultunk. Mi a 4 fős kategóriában vágtunk neki az összesen 84 kilométernek, de voltak 12 fős váltók is. A versenykiírás szerint az úton nincsenek frissítőállomások, ezért futóhátizsákkal a hátamon, benne másfél liter vízzel indultam neki, hogy Pécsről Remeterét és Orfű érintésével elfussak Abaligetig. Az idő remek volt: 9 fok, de későbbre jobb időt ígértek, így rövid ujjú pólóban vágtam neki a cirka 23 km-es távnak!

A csapat: Tordasi Futóklub

A 48-as terén startoló mezőny felkanyarodott a Király utcába, és azon keresztül a Széchenyi téren felfelé egy kerékpárúton egészen a 400 Ágyas Klinikáig. Itt volt az első váltópont, már akinek, mert nekem ez Abaligeten leledzett, hehe… Itt egy hatalmas emelkedő következett végig a Jakabhegyi úton, de utána szerencsére lefele lehetett nyomatni majd át a Magyarürögi úton, hogy megkezdjük az emelkedést Remeterét irányába. Magányosan futottam a házak közt, majd a kerékpárúton be az erdőbe. Itt már látható volt az ősz hatása: remek színekben pompáztak a fák, és bokrok. Aránylag jó tempóban haladtam felfelé, néha nagyokat kortyolva a hátizsákban lötyögő vízből. Néha elhúzott mellettem egy-egy futó, de ilyenkor azzal bíztattam magam, hogy ők csak szakaszokat futnak, kizárólag emiatt gyorsabbak nálam!! Már majdnem felértem a hegytetőre, amikor hirtelen megéheztem. Ritka az ilyen nálam, hogy futás közben megéhezek, most is ettem eleget verseny előtt, de hirtelen rám tört az éhség, és nem vittem magammal mást csak egy gélt, amit már korábban megittam. Legközelebb jobban készülök ilyenekkel az ezer százalék…!

Kerékpárúton Remeterét felé

Remeteréten Eszter szurkolt lelkesen, és kértem, hogy szerezzen nekem banánt, az jót fog tenni. Miután még kaptam egy kis bíztatást az ott váltó emberektől elindultam Orfű felé a „lefelé a szar is gurul” alapon: nyomtam neki továbbra is a kerékpárúton, ami az alsó szakaszon hatalmas kanyarokkal volt megtűzdelve. Közben továbbra is gyönyörködtem az őszi erdő látványában. 7km múlva már lenn is voltam a völgyben, és az orfűi kis tó mögött folytattam utamat, amikor megérkezett Eszter a várva várt banánnal, amiből ettem egy felet, majd rohantam tovább. Egy ideig a Pécsi-tó partján kellett futni, ahol felidéztem régi emlékeimet, amikor Komlóról kitekertem ide, futottam egy kört, úsztam néhány kilométert, majd hazakerekeztem…

Pécsi-tó

Közben lelkileg készültem az utolsó kihívásra, az Orfűtől induló emelkedő megmászására. Ez kb. szó szerint is így történt, mert az egy elég húzós kaptató, és nem volt túl őszinte a mosolyom a 19. kilométernél emelkedni egyet újra… Egyedül a hihetetlen látvány a mögöttem fekvő völgyre és persze a tóra adott erőt, hogy felérjek, majd újult erővel robogjak újra lefelé. Abaligeten még volt kb. másfél kilométer a célig, ahova már jókedvvel érkeztem, hiszen jól esett a futás, jó lett az eredményem is és nem fájt semmim sem!! A vége 23km lett, amit 1.57 alatt teljesítettem 540m szintkülönbséggel!

A GPS adatok ITT érhetőek el!

Ez volt a 9. Budapest Félmaratonom, akármilyen név alatt is futott, hiszen az elsőt még 1996-ban teljesítettem, de nem emlékszem rá, hogy ennyire kedvező lett volna az időjárás valaha is. Felhős, viszont eső-, és napmentes 16C-os hőmérséklet: tökéletes futásra!

Mivel a céges csapatnak szintén én szerveztem a versenyt már korán beértünk a rajthelyre az Infóparkba Eszterrel és Zalánnal, mivel családi váltóban is futottunk, nemcsak egyéniben. Lassan minden kolléga/futótárs megérkezett, és a közös csoportkép után szét is széledtünk, hiszen a váltóknak el kellett foglalniuk helyüket a város különböző pontjain.

RepüljPáva családi váltónk rajtra készen

Miután beálltam a rajthelyhez rájöttem, hogy a kompressziós zoknim otthon maradt, tartottam tőle, hogy fájni fog a vádlim, de már nem volt visszaút, mert a mezőnyt el is indították, reggel 8 órakor…

Rajt előtt

A verseny jobbára Budapest alsó rakpartjain vezetett végig, először a budain felfelé. Kicsit párás volt az idő, és a levegő sem járt, de legalább nem sütött a nap! A második kilométernél mellém csapódott régi foci/futótársam Gyuri, így vele beszélgetve elég gyorsan teltek a kilométerek. Az első frissítőállomás előtt megettem a magammal hozott gélt, hogy bírjam a gyűrődést. Ugyan a héten gondosan figyeltem a szénhidrát-feltöltésre, azért nem árt az óvatosság! Némi vízzel leöblítve a mézédes gélt folytattam utamat a Duna mentén folyásiránnyal szemben, hogy minél előbb odaérjek a váltópontra Eszterhez, ne várjon már rám annyit. Közben az órámat újra kellett indítani, mert valamiért elszállt rajta nemcsak a GPS, de minden más is... Fasza… Nem szoktam folyamatosan azt bámulni, de nem árt némi indikáció arról, hogy mekkora sebességgel haladok. A pulzusomat szándékosan nem monitorozom, nem futok olyan gyorsan, hogy ezzel kelljen foglalkoznom, sajnos….

8km körül volt egy újabb frissítő pont, ahol már ittam isot is, az soha sem árthat. Locsoltam magamra egy kis vizet majd ezt követően oda is értem a váltópontra, ahol egy gyors váltást és csókot követően már rohantam is tovább az Árpád híd felé. A hídra felfutva a forgalommal szemben haladt a mezőny, miközben egy pörgős Sabaton számtól még jobban hajtva futottam felfelé egészen a margitszigeti lehajtóig, ahol dobtunk egy éles balost, majd rohanás le, végig a szigeten. Középen volt egy újabb frissítőállomás, ahol ettem egy szőlőcukrot is, nemcsak a folyadékot pótoltam. Órám szerint 4.41 körüli ezrekkel haladtam, és egész eddig egész jól ment a futás, de őszintén szólva a Margit hídra már kicsit nehezen értem fel… Azt hittem, hogy valami hullámvölgy következik, de lefele már újra éreztem magamban az erőt, és egy régi klasszikus szerint lefelé a szar is gurul, hehe…!! Ekkor jártunk 14km-nél, ergo már csak a táv egyharmada volt vissza.

A pesti alsó rakparton folytatódott a verseny, itt volt a harmadik váltópont, ahol Zalán fiam várta édesanyját, hogy lefussa családi váltónk utolsó 6 kilométerét! Nekem továbbra is jól ment, tartottam a sebességet, és éreztem magamban az erőt. Az Erzsébet híd után volt a következő frissítő pont, ahol újra folyadékot vételeztem, majd készültem lelkileg az utolsó néhány kilométerre és persze arra, hogy ne ezek legyenek a leglassabbak.

A rakpart végén balra felkanyarodtunk a Szabadság hídra, végig egy macskaköves burkolaton, ami nem a legideálisabb egy futóversenyen, de azért túl lehet élni… Itt már csak egy korty vizet ittam, majd vágtattam felfelé a hídon, középen: én voltam a villamos!!!

Az utolsó másfél kilométer a budai felső rakparton vezetett a célig. Itt már boldogan nyargaltam befelé, nagy baj már nem érhetett, és nem is ért!

Péter Attila a szokásos „Repülj Páva!” kiáltással fogadott a célvonalnál, majd az SMS értesítőből megtudtam a pontos, és persze hivatalos időeredményemet is miután az órám után a telefonom is feladta a harcot a mai nap: 1.38.43!! Szerencsére se a lábam, se a derekam nem fájt, és boldog voltam, hogy ezen a mai 21 kilométeren a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy hogyan marad benne végre az a rohadt bluetooth-os fülhallgató dugója a fülemben...!!!

Célfotó

Zalán, és egyben családi váltónk is beért
                                                                                                       

A januárban sikeresen lefutott Zúzmara Félmaratont követően döntöttem el, hogy benevezek erre, a régen már többször is teljesített gödöllői versenyre, a „Téli Margitára”. Szerencsére a derekam sem fáj mostanában, ezért a felkészülés is sikeresen megvolt: nem kellett heteket/hónapokat kihagynom.... Még időben felhívtam Zsolti barátomat is, hogy csatlakozzon hozzám, ne egyedül fussak ott a dombok között! Egyébként anno pont vele futottam itt a Gödöllői Dombságon. A verseny egyébként is része az "Ötpróba Tokióba" kezdeményezésnek, amihez cégünk (DXC Technology) is lelkesen csatlakozott!

Rajt előtti pillanat

A verseny reggelén már korán odaértünk a rajthoz, mert fel kellett venni a rajtszámot. Amíg apa fut, család kirándul, hadd szokják ők is a terepet. Több ismerőssel is sikerült összefutnom, többek közt kedvenc rádiós műsorvezetőmmel, Ács Gáborral (Jazzy, Millásreggeli)! Zsolti is megérkezett, így együtt hangolódtunk a versenyre, ami kis csúszással el is rajtolt. Ez egy olyan verseny, ahol olcsó a nevezési díj, cserében viszont nincs chip-es időmérés. Ellenőrző pontok vannak, ahol egy pecséttel igazolják, hogy valaki tényleg ott is járt. Az idő is futásra termett: 8 fok, felhős, de esőmentes! Az első 3km még Gödöllőn belül, betonon ment, de a máriabesenyői templomnál végre megérkeztünk a jó kis saras terepre. Itt először sima volt az út, csak pár kilométer után kezdődött az emelkedős szakasz. Lazán, beszélgetve futottunk, és kerülgettük a kirándulókat, akik legtöbbször elengedtek bennünket, de nem mindig…

Az első ellenőrző pont a „Miska-kútnál” (6,3km) volt. Itt a kezünkbe nyomtak egy Sport szeletet, majd folytattuk utunkat az M3-as autópálya alatt átfutva a Babati-völgyben a tavak mentén. Ezen a helyen következett a második ellenőrző pont (9,3km), ahol gyorsan megettem a Sport szelet, majd ittam rá egy pohár iso italt. Tovább haladtunk a széles úton, ami jól futható volt, néhol egy-egy befagyott pocsolyával. Néhány kilométer múlva az út jobbra felkapaszkodott egy emelkedőn, ahonnan elég jó kilátás nyílt a völgyre. 10km-nél jártunk, amikor begyújtottam a rakétákat fölfelé, és onnan már egyedül futottam tovább. Miután felértem az emelkedő tetejére a hosszabb egyenes szakaszt egy lejtő követte, ami elég csúszós volt, több helyen is kicsit fagyos, de ez az új terepcipőmnek (Saucony – Excursion) nem nagyon ártott meg, szerencsére! Lenn a völgyben sík szakasz következett, többek közt elhaladva „Domonvölgy Lovas Tanya” mellett is. Ezután értem a 3. ellenőrző ponthoz a Mária útnál (14km). Gyorsan magamba döntöttem két pohár teát, és már indultam is fölfele, nehogy már állandóan lefele fussunk, hehe… Hamarosan kiértem az erdőből egy szántóföldre, ami hullámvasútként kanyargott előttem: egyszer le, egyszer fel. A felfele rész eléggé csúszós volt, így elég lassan tudtam csak haladni. Egy meredek lejtőn kellett visszaereszkedni a Babati-völgybe. Innen rá lehetett látni az autópályára is. A futás jól ment nem voltak holtpontok, és mivel az órám szíjja megadta magát, nem is tudtam hányadik kilométernél járok, mennyi a pulzusom, vagy milyen gyorsan futok éppen.... Hamarosan újra visszaérkeztem az M3-as alatti alagúthoz, ahonnan a verseny legkeményebb szakasza kezdődött: egy totál sáros, és rettentően meredek hegyoldal, amin menni sem nagyon lehetett, így sétálva az erdőn, és kisebb bokrokon keresztül tudtam csak haladni felfele. Miután felértem megálltam egy perc technikai szünetre, majd folytattam utamat, immár hegyről le, lassan visszatérve Gödöllőre. A 18. kilométernél a város felett volt a 4. ellenőrző állomás, ahol a gyors pecsételést követően vágtattam tovább a cél felé. Innen már csak lefele vezetett az út, betonon. Ezen a szakaszon még megelőztem néhány futótársat, így érkeztem meg a célba 2.04.10 alatt! A telefonom szerint 438 méter szintemelkedés volt a 22 kilométert követően!

Befutás után: ennyire azért nem éreztem rosszul magam, mint ahogy itt kinézek, hehe....

Célban még beszélgettem néhány emberrel, Zsolti is beért negyed órával mögöttem, és család is megérkezett a kirándulásból. Lekváros deszkával vezettem le a fáradalmakat, ami nagyon jól esett, pár pohár meleg teát kortyolva mellé: hiába, remek szervezés, és mégjobb hangulatú verseny, ajánlom mindenkinek! Szerencsére sem a lábaim, se a derekam nem fájt a versenyt követően, és 28. helyezett lettem a 182 induló közül!

Az útvonal, GPS adatok ITT érhetőek el, ez meg ITT egy látványos videó az útvonalról!

Több mint fél éve nem álltam rajthoz semmilyen futóversenyen, így már hiányzott ez a fajta kihívás az életemből. Mivel félmaratoni távot sem igazán futottam mostanában, itt volt a remek alkalom, hogy pótoljam ezt a hiányosságot.

Mivel a Vivicitta futóverseny két naposra nőtte ki magát, már szombaton elkezdődtek a kihívások családunk számára: Ella két barátnőjével indult a 3x2 km-es váltóversenyen, és 9.40 alatt teljesítette a 2 km-es távot.

Délután Eszter, és Zalán fiam állt rajthoz a 7 km-es versenyen. Én is elkísértem őket, edzésnek pont megfelelt a vasárnapi verseny előtt! Féltávig együtt is futottunk a szinte nyárias melegben, de onnan folyamatosan elhagytuk Esztert, sőt az utolsó kilométert meg is toltuk, így 40.30 perc lett a vége. Remekül ment neki, legközelebb kicsit gyorsabban fogjuk futni, bírni fogja úgy gondolom! Eszter három perccel később ért célba. 

Vasárnap reggel ideális futóidőre ébredtünk: hűvös, kicsit felhős ég, enyhe szél, nap sehol!! Ezúttal a Margitsziget adott otthon a rendezvénynek, ott gyülekeztünk DXC-s kollegákkal, és vártuk a rajtot, ami 9 órakor jött el. 1.40 percen belül terveztem lefutni a 21 kilométeres távot, mivel mostanában nem járok kispályára focizni, ami felgyorsítana, és iramfutásokat is ritkán csinálok, inkább terepen futok: ezerszer jobb, mint a beton, javaslom mindenkinek!

Az elején kicsit megnyomtam a Margitszigetről kivezető úton felfelé, majd egy bal kanyar után már a Margit hídon vágtattam a pesti rakpart felé. Közben a nap is kezdett előbújni a felhők mögül, bár nem túl intenzíven, szerencsére. Közben a Parlament után a Lánchídon át Budára futottunk át, és a Várkert Bazár előtt volt az első frissítőállomás. Gyorsan megettem a szokásos Power Gel-emet, és ittam rá egy-két korty vizet, majd futottam tovább. Attila út, Alagút volt az útvonal, majd lekanyarodtunk a budai alsó rakpartra. Ott a Duna mentén haladtunk lefele a Petőfi híd irányába. A futás jól ment: nem volt semmi gond, a következő frissítőállomáson ittam isót is nem csak vizet. A 10. kilométert jelző tábla ott volt, ahol felkanyarodtunk a felső rakpartra, közel a Rákóczi hídhoz. Időm 46.10 volt. Itt azonnal szembeszéllel kellett megküzdeni, ami kicsit le is lassított, de azért igyekeztem tartani a tempót. Itt volt a váltóverseny váltópontja, illetve egy frissítő hely is, így isó+víz bevitel után folytattam az utamat a cél felé. 

A Szabadság híd következett (azon ma még úgy sem futottunk keresztül...) majd a pesti alsó rakparton a Parlament felé vezetett az út. Itt már szerencsére nem volt szél, így a 14-es kilométernél újra ittam egyet, és mentem tovább. A 16 km környékén volt egy pár perces holtpont-szerűség, amikor kicsit belassultam, de nem sokáig tartott ez az állapot! Az órámat ritkán néztem meg, csak azt az egyet számolgattam, hogy beérek-e a tervezett időn belül, vagy nem. Először még nem voltam benne biztos, de aztán kezdtem megnyugodni emiatt...  Lassan vissza is ért a mezőny a Margitszigetre, ahol azért még hátra volt 2,5 km a célig. A nap is egyre erősebben sütött, de nem eléggé ahhoz, hogy ez megzavarjon. Sőt: próbáltam kicsit megnyomni a végét, amit a GPS-es időmérés nem igazolt vissza, mondjuk lassabb sem lett, mint az átlagos perc/km! 

A célra kanyarodva a sziget végén még kicsit gyorsítottam, és elégedetten mosolyogva értem be, miközben Péter Attila a szokásos "Repülj Páva!" köszöntéssel üdvözölt. A hivatalos időm végül is 1.39.37 lett, ergo teljesítettem a kitűzött célt!  Összességében egy remek hangulatú verseny volt: probléma nélkül, lazán ment az egész, igaz tovább lassultam, de 45 évesen nincs mire panaszkodni....

Az útvonal, GPS adatok ITT érhetőek el!

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogomat, de most végre rávettem magam, hogy írjak erről a versenyről egy beszámolót, amin idén vettem részt először, de lehet, hogy utoljára is…

Rendkívüli hőség volt egész héten, és estefelé sem hűlt le a levegő 25 fok alá, így elég keménynek ígérkezett a futás még akkor is, hogy ha a rajtot 10 óra körülre írták ki. Eszter ezúttal nem vállalt be egyetlen kilométert sem, pedig lelkesen kérdeztem, nincs-e kedve este futni. Ferivel, egy másik XVII. kerületi futóval érkeztünk a belvárosba: fél9-kor is 34 fokot mutatott az autó hőmérője…

A versenyközpont a Várkert Bazárnál volt, ahol már gyülekezett néhány lelkes kolléga, de a rajtig még volt egy óra. Addig beszélgetéssel, készülődéssel mulattuk az időt, ill. a már szokásos csapat fotó elkészítésével. Találkoztam rajtuk kívül még néhány rég nem látott futótárssal, így hamar elment az idő.

A rajt késett vagy negyed órát, ami elég bosszantó volt, főleg, hogy a szervezők megfeledkeztek informálni az embereket arról, hogy mikor is indulunk pontosan! Végül 10 óra után indították el a mezőnyt, ami a Budavári Sikló melletti sétányon haladva kapaszkodott fel a várba. Itt macskaköves út vezetett felfelé, hiányzó kődarabokkal tarkítva, de legalább sötét volt… Egyetlen dolog kárpótolt: a fantasztikus panoráma, a kivilágított hidakkal, parlamenttel. A váron keresztül haladva, a másik oldalon már lefelé vágtázhatott volna az ember, de szűk volt az utca, és utolértem másokat, akik 7 km-en indultak, és elég lassan futottak, ráadásul egymás mellett. Végre leért a mezőny a rakpartra, amit előtte fellocsoltak ugyan, de így is elég meleg volt a lábunk alatt a talaj… Ott szintén rengeteg embert kellett kikerülni, nem csak a 7, de a 12 km-es távon indulókat is. A Duna jobb partján a Szabadság híd irányába haladt a mezőny, és mivel a híd után volt a fordító sokan futottak szembe, néha átfutva a demarkációs vonalon: remek volt... Ezen a szakaszon volt az első frissítő állomás is, ahol kortyolgatva megittam egy pohár vizet, és mentem tovább. Amikor az órámra néztem 4.45-ös kilométereket mutatott, de ennél nem szerettem volna gyorsabban futni, így tartottam is ezt az iramot. A fordító után visszatérve ugyanahhoz a frissítő helyhez, ahol odafele is ittam, izót vételeztem, lelocsoltam magamat egy kis vízzel, majd durr tovább! Szerencsére a Várkert Bazár magasságánál a 7km-es verseny résztvevői befutottak a célba, így hirtelen tágas lett a tér, és könnyebben tudtam folytatni utamat a cél felé, de még az Árpád híd irányába. A futás jól ment, nem éreztem fáradtságot vagy kimerültséget. 11km környékén értem utol Anitát, egy régi kolleganőmet, aki mostanában terepen fut dobogót érő helyezéseket. Miután elhagytam egy fiatal srác csatlakozott hozzám, és közölte, hogy 1.40 alatt szeretne célba érni. Mondtam, hogy én 1.45 alatti beérkezést tervezek, ergo neki gyorsabban kellene szednie a lábait, ha teljesíteni akarja a kitűzött célt. El is ment, de nem túl nagy elánnal. Közben Balu (egy másik kolléga) futott szembe, jó iramban: lepacsiztunk, és futottam tovább a Hajógyári sziget közepénél lévő fordítóig (13,5km). Továbbra is éreztem magamban az erőt a folytatáshoz, így csorogtam vissza a Várkert Bazár felé. Pár kilométer után értem utol fiatal barátomat, aki folyamatosan az óráját nézve maradt el mögöttem… Ezen a szakaszon jól jött volna még egy frissítő pont, mert a nagy párás melegben eléggé szomjas voltam, de még volt kb. két kilométer addig, hogy folyadékhoz jussak. 17km környékén elkezdett lüktetni a tarkóm, és éreztem, hogy nem megy annyira a futás, és vesztettem az addigi iramomból. Vissza is vettem a tempót, mert nem akartam beájulni, féltem, hogy a vércukrom esik lefele éppen. Megváltást jelentett a frissítő állomás, ahol az izó ital mellett ettem néhány szőlőcukrot is. Víz már nem nagyon maradt, így nem tudom mi lett azzal a rengeteg futóval, akik mögöttem értek oda szomjazva… Továbbra sem ment jól a futás, így belassultam 5 perces ezrek alá, de az 1.45 alatti célba érkezés nem forgott veszélyben.

Az utolsó két kilométeren utolértem rengeteg 12km-en indult futótársat, de itt bőven volt hely kerülgetni őket, így ha nem is lazán, de azért beértem a célba, 1.43.31-es eredménnyel (4.51min/km) a 39. helyen az 546 indulóból, felavatva egyben új futócipőmet is! Tekintettel a nagy melegre, és arra, hogy nem futottam olyan sokat mostanában, nem rossz, bár lehetett volna jobb is.

A célban még megtárgyaltuk a versenyt a többiekkel, majd elindultunk a budapesti éjszakába, vissza a kocsihoz, egy újabb félmaratonnal lábainkban…

Az útvonal, GPS adatok ITT, és ITT érhetőek el!

Orfű, és a Pécsi-tó mindig is különleges helynek számított számomra, nemcsak azért mert gyönyörű helyen fekszik, hanem mert remek hely sportolásra. Anno, komlói gyerekként gyakran jártam oda edzeni: kerékpárral kitekertem (21km), majd egy kör futás megtétele után (6.1km) a triatlon úszó száma következett, utána meg tekerés haza.

Amikor megtudtam, hogy itt rendezik az „Ötpróba Rióba” újabb versenyeit, és pont azon a hétvégén járunk újra Baranyában, nagy örömmel neveztem be a félmaratonra. Eszter a rövidebb távot vállalta be, ami 6.1km volt.

Kettesben a rajt előtt

Néhány nappal az esemény előtt „hamburger-mérgezést” szenvedtem: iszonyatosan rosszul lettem, és folyamatosan a mellékhelyiségbe jártam egy hamburger elfogyasztásának köszönhetően, ami nem volt valami jó előjel, de felkészültem rá, hogy verseny közben esetleg be kell majd futnom az erdőbe emiatt…..

A rajt fél órát csúszott egy baleset miatt, ez csak a meleg miatt aggasztott, de 9 órakor végül is elindulhatott a nem túl nagy létszámú mezőny. Rajt a szabadstrandnál volt, így a gáton kellett először átfutni, ahol fújt a szél, de ez most kifejezetten jól esett. Az élen egy idősebb futó haladt, mögötte egy triatlonos srác, majd én következtem. Hamar megléptünk a mezőnytől, és néhány kilométer múlva már idősebb sporttársunkat is magunk mögött hagytuk. Másodikként haladtam el a sporttábor előtti részen, ahol a célkapu is van, de a befutóig még meg kellett tenni három kört…

A strand felé vezető kanyar után az erdő fái megvédtek a napsugaraktól, itt néhány száz méteren keresztül árnyékban futhattunk, erőt gyűjtve az első emelkedőhöz. Az egy frissítőállomás a strand bejáratánál volt, ittam is fél pohár vizet, és rohantam a srác után. Itt újabb emelkedővel kellett megküzdeni, majd a hullámvasút folytatásaként lefele vezetett az út egy rövid szakaszon. Ezt követte a legdurvább emelkedő melyre a versenyen fel kellett futni, de utána megint lazíthattunk lefele. Lassan meg is tettük az első kört, így gyorsan meg is ettem a szokásos Power Gel-emet, amit leöblítettem egy pohár vízzel, és követtem a tőlem 50 méterrel előttem haladót. Szerencsére a hasam nem görcsölt, és jól éreztem magam. Órámat egyáltalán nem néztem meg, nem érdekelt az idő/távolság/gyorsaság hármas, csak futottam, élvezve annak minden percét. A sport tábornál Eszter drukkolt néhány komlói baráttal karöltve, majd egy motoros kiabált oda, hogy „Hajrá Tomi!”, akiről gőzöm sincs ki lehetett, úgy be volt öltözve, de köszönet neki!

Az újabb emelkedős részen simán végig mentem, közben már izóval is frissítve, illetve vízzel locsolva magamat. Ekkor kezdtem el barátkozni a gondolattal, hogy a végén még akár dobogós is lehetek, hiszen 20 méterre futok közvetlenül az első után, miközben a harmadikat nem is látom magam mögött. Azért még bennem volt az esetleges kitérő a hasam miatt, de szerencsére erre végül nem került sor…

A második kör után a gáton futottunk keresztül, amikor elkezdett csökkenni a táv kettőnk között, s úgy tűnt számomra, hogy ellenfelem nem bírja az általa diktált iramot. Meg is előztem, így már az élen haladva értem oda a sport táborhoz, ahol Eszterék csodálkozva vették tudomásul, hogy már nem a második helyen nyargalok! Már csak egy kör volt hátra, és bíztam benne, hogy minden rendben lesz, legfeljebb a srác vissza előz, de akkor legfeljebb második leszek. Továbbra is éreztem magamban az erőt, nem volt holtpont, jó iramban futottam keresztül a dimbes-dombos részen, izóval frissítve, vízzel leöblítve!

A rendőrautót képtelen voltam utolérni.....

Órát továbbra sem nézve haladtam a cél felé, ekkor már tudtam, hogy itt baj nem lehet, hisz pár kilométer volt már csak vissza. A második messze lemaradt mögöttem, bennem meg duzzadt az erő, ha kell még meg is nyomom a végét!! Ha meg nem is nyomtam, de nem csökkent a lendület mely bevitt a célba, elsőként 1.34.19 alatt, 157 méter szintemelkedéssel. Eszter hatalmas öleléssel gratulált, és én nagyon boldog voltam. Tudom az időm nem túl acélos, de a mai nap nem volt olyan itt, aki ennél gyorsabb lett volna! A második helyezett 1-2 perccel mögöttem érkezett, jókedvűen gratulálva kezdtünk el beszélgetni egymással. Mondtam neki, hogy 10km-ig nem gondoltam volna, hogy utol tudom érni, de mint kiderült ő nem ette meg a Power Gel-jét, és elfogyott az ereje…

Kupával a kézben

Délután négy órára ígérték az eredményhirdetést, így lelkesen vissza is mentünk, de azt időközben megtartották, nélkülem. Na mindegy, a kupát azért átvehettem, melyből később egy kis bort is ittam:

Cheeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeers

Az útvonal GPS adatok ITT, és ITT érhetőek el!

Tekintettel arra, hogy márciusban két hétig olyan beteg voltam, hogy még mozdulni is alig tudtam, és szűnni nem akaró lázzal feküdtem, nem a legideálisabb felkészülésen voltam túl… Ennek ellenére megnövekedett önbizalommal álltam rajthoz, mivel egy héttel a félmaraton előtt Dévény és Pozsony közötti 12km-es versenyen futottam egy egész jó időt, igaz lejtmenetben, de akkor is!

Enyhén felhős idővel indult a reggel, de nem volt hideg, egyedül a szél fújt egy kicsit jobban a kelleténél, amikor reggel 8-kor biciklire pattantam, és kikerekeztem a Margitszigetre. Ott már gyűltek a futótársak, szerencsére találkoztam is néhány régen látott arccal, mielőtt felvettem volna a rajtszámomat. Mivel ezúttal is a cég (Hewlett-Packard Enterprise) által szponzorálva futottunk, még volt idő néhány poénra, ill. biztató szóra a kollégákkal a rajtot megelőzően. A szokásos rajt előtti izgalom nem vett erőt rajtam, mert tudtam nem ez lesz életem legjobb eredménye, így nem izgultam, csak egy jót szerettem volna futni.

A HPE futócsapata

Az első kilométeren még nem igazán lehetett haladni kifelé a szigetről, de a Margit hídon Pest felé már volt hely, hogy előzgessen az ember. Itt már érződött, hogy a szél erőteljesen fúj, de nem zavart még igazán. A pesti rakparton a Parlament előtt haladt el a mezőny majd a Lánchídon át Budára. Itt kicsit erősebb széllökések kaptak oldalba, de jól haladtam balra kanyarodva, majd elfutva a Várkert bazár előtt. Itt történt meg az az eset, melyről írtak internetes újságokban is, miszerint a nagy szél lefújta a 6-os kilométer tábláról a számot, amit egy rendőr próbált visszatenni a helyére, kevés sikerrel. A tábla pont akkor esett le a helyéről, amikor odaértem (26.51), és láttam, hogy próbálta szegény odatámasztani az oszlophoz, de a szél persze állandóan elfújta, így onnantól rendőrünk tartott a kezében: respect!

7km környékén kanyarodtunk le a budai alsó rakpartra, ahol egy frissítőállomás előtt bevettem az arcomba a szokásos Power Gel-emet. Itt a verseny végig folytatódott egészen a rakpart végéig. A szél szemből fújt, de nem vészesen. Egy 4-5 fős csapattal futottam együtt, így valamelyest védve voltam a széltől is.

A Parlament előtt szárnyalok éppen

Közben kisütött a nap, de még korán volt ahhoz, hogy nagy meleg legyen (a rajt 9-kor volt!). Az órámat nem nézegettem: nem érdekelt mekkora sebességgel haladok, nem érdekelt a pulzusom, csak futottam mosolyogva, jó kedvvel, és erővel. 10 km-nél azért ránéztem az órámra, ami 44.20-at mutatott. Miután a Rákóczi hídi fordítónál visszafele kezdtünk futni, magam mögött hagytam azt a néhány embert, akivel addig együtt nyomtam. A Szabadság hídon vezetett vissza az út a pesti oldalra, onnan is le a rakpartra. Ezen a szakaszon már inkább hátszél volt, így segítve legyőzni a távolságot. Továbbra is jó iramba haladtam a Parlamentet elhagyva, ahol több ismerős is biztatott, kiabált, és integetett útközben, további erőt adva. A Margit híd után volt egy fordító, majd a hídra felfutva visszatértünk a Margitszigetre. Ezen a szakaszon óriási szél akadályozott a futásban, de azért igyekeztem, hiszen már csak másfél kilométerre voltam a céltól! A befutó szakaszon egy kicsit fokoztam a sebességemet, mivel volt még bennem erre is erő. A célba 1.35.38 alatt értem, miközben kedvenc szpíkerünk szokásos „RepüljPáva!” kiáltással fogadott.

RepüljPáva átrepül a célvonalon

Tekintettel a rendes felkészülés hiányától, megelégedtem volna egy 1.40 körüli idővel is, de így még boldogabb voltam, mert idegeskedés nélkül, lazán sikerült lefutnom a félmaratoni távot, 4.29-es ezrekkel. Ez az eredmény a 329. helyre volt elég a majdnem 8000 indulóból!

Útvonal & GPS adatok ITT érhetőek el!

Decided to write this post in English to give an insight of a running race to my foreign friends. Hope you guys will enjoy it!!

This running race organized in the “Matra” mountains each year to run uphill to the highest point (1014 m/3327 ft) of Hungary above sea level called “Kekes”. The distance “only” 11.6 km (7.2 miles) long but the ascent is 671 meter (2201 ft). Weather conditions have been summery that is not too good for an event like that. The forecast stated 32 degrees C. (89.6 F)…

Under these weather conditions it’s very important to consume as much water as you can even a few days before the race to avoid dehydration. Also drank some iso drink but it’s better to do during the race to replace the lost minerals from your body. I’ve also taken a PowerGel Energy Gel right before the start that has the carbs and sodium of a sports drink in an easy-to-swallow gel that delivers convenient fuel to help optimize your performance.

The organizers estimated that more than 2000 runners will participate. I had planned to reach the finish line within 1 hour and 5 minutes and excitedly waited for the start shot. The race started at 12.45 PM, the hottest part of the day on the road that was burning like a stove! In my point of view the first few kilometers are for warming-up your body meaning not to run too fast to save some energy at the end. That was an easy-going three kilometers even some quick chat with other runners whom I haven’t seen for ages.

At the first refreshment point I quickly drank a glass of water and also poured some water to my head and into my baseball cap. I’m afraid there were no clouds in the sky and not any shadows to hide from the sunshine as well, but I continued my way forward on the serpentine road that was continuously ascending. Luckily the next refreshment point was quite close at 6km so I had a chance to get some iso drink along with some water. I felt the power inside me and had the stamina to keep the pace around 5.10 minutes/kilometer.

At the 8km point we reached a small village and had a right turn for the last 3.5km where the ascent of the road became even steeper. After having some refreshments I started running again, of course a little slower than previously due to the suddenly increased ascent. At least the foliage of trees gave some cover from the sunshine, therefore the temperature was much more bearable. I overtook some other runners at this stage of the race as I still had some power not to slow down completely as many others.

The last two kilometers had been really hard part especially the very last two hundred meters where the route joined in a skiing piste. I was finishing with a big smile on my face as the speaker welcomed me on the peak of the hill. My time was 1 hour 4 minutes within the planned one placing on 80^th out of 1740!!

My significant other had waited for me at finish line holding an ice-cold-beer to replace the lost energy and celebrate the successful race. After drinking it we made our move running downhill: together this time throughout the forest…

Route and GPS info can be found HERE

Meglehetősen elkeseredve vettem tudomásul tavaly ősszel a folyamatos, és egyre elviselhetetlenebb hátfájásom diagnózisát: gerincsérv. Azóta sokat olvastam erről, és tájékozódtam mi is ez a betegség, melytől egyre több ember szenved, többek között az ülőmunka következményeként. Szerencsére nagyon hamar megkaptam egy kiváló gyógytornász, Ugrin Évi telefonszámát egy másik sorstárstól. Évi egy hét alatt csodát tett a McKenzie-torna segítségével, mivel az összes fájdalmam elmúlt. Ehhez sokat kellett itthon is tornáznom, de az érdem inkább az övé: hálás köszönet érte, ezúttal is!

Decemberben már lassan elkezdtem újra futni, de még csak keveset, és óvatosan, fokozatosan terhelve magamat, de nem volt semmi probléma: nem fájt a hátam. Januártól aztán elkezdtem növelni a megtett kilométerek számát, a szintkülönbségeket úgyszintén. Szerencsére ebben több kedves futótárs is a segítségemre volt, akikkel együtt futottam az elmúlt hónapban. Az Angyalcipőkkel indítottam az évet, majd Futóbékával másztunk fel a Hármashatár-hegy tetejére,

 a Népligetben meg Gyulával körözgettünk:

Komlói családlátogatás alkalmával felfutottam a Zengő tetejére:

majd Kispál Lacikával dagonyáztunk sártengereken át Magyaregregyre, és vissza.

Ezek után csatlakoztam egy kis közösséghez (CoffeeRun) akik minden egyes péntek hajnali 6-kor felfutnak a Hármashatár-hegy tetejére, vagy legalábbis a környékére, és ott rohangálnak, míg a város éppen csak ébredezik. Itt rengeteg új futótárssal ismerkedtem meg, és hosszú idő után újra hóban futhattam: csodás volt!

Fellelkesülve a sikeres visszatérésen vettem egy új futócipőt (Nike, Lunareclipse 4) is, amit ugyan még nem próbáltam ki, de majd annak is eljön az ideje. Hetente egyszer járok kispályára focizni, mert már az is nagyon hiányzott, és ez így kerek…!!!

Már a harmadik alkalommal vettem részt ezen a versenyen, de eddig még nem írtam róla egyetlen bejegyzést sem, így hát itt a remek alkalom, hogy beszámoljak erről a különleges versenyről is. A táv 220km, aminek tíz kollégámmal együtt álltunk neki, a „HP Nappal” csapatával. A távok 5-18km között váltakoztak személyenként, igaz a váltópontok néha csak 3-5km-re voltak egymástól, de mi egyszerre általában több szakaszt is futottunk, nem apróztuk el. A rajt, az eddigi évektől eltérően, délután 2-kor volt, ami nagyban megnehezítette csapatunk dolgát. A csapatok már reggel óta folyamatosan indultak, míg az egyéni versenyzők hajnali 6-kor kezdték a versenyt, hogy teljesítsék ezt a nem kicsi távolságot, a hirtelen jött nyári melegben…

Idén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az utolsó négy szakaszt kaptam meg, ami 24km, és az előzetesen kalkulált időbeosztás szerint rám csak vasárnap délelőtt került sor, emiatt nem kellett végig autóznom a Balaton körül, ami rendkívül fárasztó vállalkozás. Mivel Zamárdiból kellett befutni a balatonaligai célba, ezért ott foglaltam szállást, de azért először a rajthoz érkeztünk a családdal, hogy – jelképesen – együtt rajtoljunk el a másik („HP Éjjel” nevű) csapattal.

A délutánt már Zamárdiban töltöttük, a hideg Balatonban meg-megfürödve, majd este egy szénhidrát-feltöltő vacsorát követően megkerestem a váltópontot, ami elég közel volt a szálláshoz. Közben csapatom tagjai kőkeményen rótták a kilométereket a Balaton másik oldalán, megküzdve a dombokkal, és a hőséggel!

Vasárnap reggel begörcsölt vádlira, de legalább esős időre ébredtünk, amit én rendeltem, hogy ne kelljen a legnagyobb melegben futni… Társaim tartották az előre kikalkulált időbeosztást, és egy laza váltás után elindultam, hogy bevigyem csapatunkat a célba!

A déli parton nincsenek emelkedők, így lazán futhattam a kellemesen borult időben, ráadásul az eső is elállt, így mondhatni ideális futó idő volt. 4.40 perces ezrekkel tempóztam az elején, nem akartam elsietni. Szerencsére elég sűrűn voltak a frissítőpontok, ahol általában vizet vételeztem, hisz a család is jött velem, és néha a legváratlanabb helyeken bukkantak fel izót nyomva a kezembe, és bíztatva az úton.

Közben elhagytam Balatonszéplakot, kis utcákat hagyva magam mögött, megelőzve más, nálam fáradtabb, futókat. Elhagytam sok egyéni futót is, tapssal bíztatva őket, hiszen ők már több mint 28 órája úton voltak, és még egy félmaraton vissza volt a célig. Siófokon egy gyalogátkelőhelyen majdnem elütött egy idióta audis, aki fék helyett inkább a gázra lépett, de kisebb (na jó, egetrengető!!) káromkodás után haladtam tovább. Itt, 9km-nél, vettem magamhoz a Power Gelt, melyet már a Placebo hatás kedvéért is magamnál tartok, hehe…

Továbbra is tartottam a 4.40-es tempót, és jól ment a futás, a lábam sem görcsölt, igaz néha kicsit éreztem a vádlimat. 16km környékén kicsit belassultam, ezt mutatta az órám is. Itt volt egy kis holtpont, de folytattam utamat a cél felé. Család már nem frissített: a célban vártak a többiekkel együtt. Útközben találkoztam néhány régi futótárssal, beszéltünk is néhány szót, de futottam tovább rendületlenül. Balatonvilágoson volt az utolsó frissítőpont, előtte léptem át a bűvös félmaratoni távot, az órám pontosan 1.40 percet mutatott. A frissítőállomáson ettem néhány szőlőcukrot, és ittam sok-sok vizet, locsolva magamra is belőle, majd újra útnak indultam. Itt enyhén emelkedett az út, amitől egy kicsit újra belassultam, de azért igyekeztem, hogy minél előbb beérjek. Közben egy kerékpáros hölgy szegődött mellém, aki azzal bíztatott, hogy nagyon jó tempóban, és dinamikusan futok. Háááát álszerénység nélkül állíthatom, hogy ez nem egészen így volt, de azért megköszöntem neki kedves szavait...

Aztán hirtelen befutottam a célnak otthont adó Club Aliga területére, és akkor már tényleg lendületesen haladtam a cél felé, néhány ismerős futó bíztatásától kísérve. A célterületen már vártak a többiek, akikkel kéz a kézben futottuk le az utolsó néhány métert. A vége 1.56 lett, ami lehetett volna jobb is, de most ennyit tudtam hozzátenni. Engedve a lelki zsarolásnak, miszerint gyermeknap van, Zalánnal még megfürödtünk a Balatonban, lemosva az út porát magamról…

GPS koordináták / útvonal ITT található.

Már nyár elején eldöntöttem, hogy újra rajthoz állok a szeptemberi félmaratonon, melynek szponzora ill. elnevezése hosszú idő után „Nike”-ról, „Wizz Air”-ré változott. Arra gondoltam, hogy nyáron majd jól felkészülök, és lezúzom, mert kíváncsivá tesz, hogy mire vagyok képes. A Vivicittán HPs kollegákkal együtt futottunk két órás félmaratont, beszélgetve, lazán, itt viszont le akartam mérni hol tartok valójában.

A nyár eleji felkészüléssel nem is volt gond, hiszen rendszeresen futottam, ill. fociztam, továbbá részt vettem egy 26km-es versenyen Győr és Lipót között, ami egész jól sikerült (26km/2.05) a hatalmas meleg ellenére. Ezek után viszont elmentem szabadságra, és inkább lazultam, ill. a gyerekekkel foglalkoztam, mint futni mentem volna. Szóval nem úgy készültem fel, mint ahogy szerettem volna, de azért bizakodva vártam a rajtot.

Mivel ez a verseny is beleszámít a „Fut a cég” elnevezésű versengésbe, melyet évről-évre a Hewlett-Packard Magyarország Kft. nyer meg, nagy kampányt folytattunk a kollegák körében, hogy minél többen vegyenek részt rajta. Ez elég jól sikerült, hisz rengeteg sárga pólós gyülekezett a Városligetben a szokásos fotózkodásra. Az összes egyéni félmaratont vállaló futó egyben a váltófutás első embere is volt. Az időjárás tökéletesnek ígérkezett: nem esett, nem sütött, nem fújt!

Kiérve az Andrássy útra, jó iramban futottam, s azt terveztem, hogy a váltóhelyig gyorsabban próbálom nyomni, aztán majd meglátjuk... Az első 3km-en 4 perces ezrekkel mentem, s egy idősebb futótárs mellém is szegődött, hogy jól nyomom, és az első 10km-en velem tartana. Mondtam neki, hogy ezt a tempót nem tudom sokáig tartani, de jöjjön és nyomjuk. 1,5 km-en keresztül tartott velem végül is, majd leszakadt… Ezúttal nem a Lánchídon át vezetett az út, hanem a felső rakparton az Apáczai Csere János utcában. Ott volt a 4km-t jelző tábla, ahol megettem a magammal hozott Power Gel-emet, majd ittam rá egy pohár vizet, és már rohantam is tovább le az alsó rakpartra. A Szabadság hidat elhagyva az útvonal visszakanyarodott fel a hídra, majd a másik oldalon balra le a budai felső rakpartra. A futás jól ment, 4.20-as ezrekre álltam be, és azzal kanyarodtam le az alsó rakpartra a Petőfi híd előtt. Innen a Duna parton folytatódott a verseny észak felé, és itt volt a 10km-t jelző tábla is, melyet 42.44-nél hagytam magam mögött. Továbbra is egyenletesen haladtam, nem éreztem se fáradtságot, se holtpontot. A Lánchíd alatt vezetett a verseny, majd felkanyarodott a hídra, utána egy jobb kanyarral le a pesti alsó rakpartra. Itt a híd lábánál volt a váltóhely, melyet gyorsan elintéztünk Baluval és robogtunk is tovább. Közben a frissítőállomásoknál rengeteget ittam, izót is nem csak vizet, de egy kis darab banán is lecsúszott. A Dráva utca közelében volt a fordító (14.5km/1.03.07), majd fel kellett loholni a felső rakpartra. Itt sikerült megelőznöm egy másik sárga pólós kollegát is. A képviselői irodaház utáni frissítőnél ettem néhány szőlőcukrot is, és egy kis darab a torkomon akadt, ami iszonyú köhögés-rohamot generált. Bajomon segítve valaki hátulról akkorát vágott a hátamra, hogy szinte repültem egyet, ezáltal is lendületet nyerve… 17km-nél jártunk, és továbbra is jól éreztem magam: semmi fáradtság, fájdalom, vagy holtpont nem volt. A nyugati felüljáróra is lazán vágtattam fel, miközben Monspart Sarolta lelkesített, majd nyomtam lefele ezerrel. A Dózsa-Lehel sarkán a család várt, és drukkolt: gyors pacsizás után kezdtem bele az utolsó két kilométerbe, gyermekeim hangos bíztatásával a hátam mögött. Ekkor már tudtam, hogy belül leszek a tervezett 1.35-ös időn. A városligeti célba pontosan 1.33 perc alatt értem, őszinte mosollyal az arcomon, miközben Péter Attila „Repülj Páva!” kiáltással köszöntött. Elmondhatatlan boldogságot éreztem, hogy ilyen jó eredményt értem el, ahhoz képest, hogy mennyire keveset készültem, mondhatni eléggé elhanyagolva azt!

 Őszinte mosollyal a célban

Még ott a célterületen rengeteg futótárssal, kollegával, régi ismerőssel találkoztam, és beszélgettem a versenyről, ill. az átélt kilométerekről, élményekről. Origóba visszatérve kiderült, hogy a „Fut a cég” kategóriában mind a nők (Anita & Kritti), mind a férfiak (Zaki és Sanyi) versenyét cégünk csapatai nyerték meg, a mi váltónk „HP Villám” a negyedik lett, ezzel is szerezve néhány pontot. A lányok az összesített versenyben is harmadikak lettek, ezúton is gratula nekik!

Ezúttal sem maradhatott ki a verseny utáni közös fotózás, és pizzázás sem, mint egy jó csapatépítésen, melyet az Angyalcipős futótársaimmal folytattam, akik szintén jó eredményekkel abszolválták a versenyt.

GPS koordinátákat, útvonalat ITT találod.

Már régóta tervezem, hogy egyszer a Kékes Csúcsfutásra elviszem magammal a családot is, ez idén össze is jött egy kellemes apróból: egy napra esett Eszter névnapjával! Az eredeti terv az volt, hogy a célban fognak megvárni, és az utolsó métereken drukkolni, de ezt sajnos, Ella betegsége meggátolta, így lent maradtak Mátraházán. (Elkapott egy vírust előtte, és még gyenge volt, így inkább pihent egész nap.)

Talán a magaslati levegőnek köszönhetően egész jól aludtam, és pihenten ébredtem. Már kora reggel érezhető volt, hogy nagyon meleg lesz, főleg a verseny ideje alatt, aminek rajtját, valami érthetetlen okból 12.45-re tették…

Rajt előtt rengeteg futótárssal találkoztam, köztük régi barátommal Szilárddal, aki mostanában kezd rászokni a futás, és a futóversenyek ízére! Egy gyors Angyalcipős fotózkodás után még megettem az ilyenkor szokásos Power Gale-emet, majd mentem a rajthoz. Eléggé hátulról sikerült rajtolnom, ami az elején kicsit frusztrált is, mert sok embert kellett kikerülnöm. Később rájöttem persze, hogy ez arra mindenképpen jó volt, hogy ne fussam el az elejét, és maradjon energiám az utolsó pár kilométerre is! Egyenletes tempóban tettem meg az első három kilométert, ott volt az első frissítőállomás. Levizeztem a sapkámat, hogy hűtse a fejemet a hatalmas melegben, majd folytattam utamat felfelé. A betonból is áradt a forróság, árnyék egyáltalán nem volt, de nem igazán zavart. Zenét hallgattam közben, a futás jól esett, nem éreztem fáradtságot. Leelőztem közben néhány rég nem látott ismerőst, többekkel váltottam is néhány szót, és persze rendületlenül haladtam a cél felé. 6km környékén következett az újabb frissítés, ahol izót ittam, vizet, és persze locsoltam magamra is, hogy jobban viseljem a hőséget. Ezen a szakaszon nem volt akkora emelkedő, de azért csak óvatosan mentem tovább, mivel nemsokára meg is érkeztem arra a helyre, ahol ez a verseny tulajdonképpen elkezdődik… Ez a hely Mátraháza, ahol az út egy jobb kanyart követően jóval keményebb hegymenetre vált. Még ittam egyet gyorsan, és már mentem is tovább, hogy minél előbb felérjek Magyarország legmagasabb pontjára. Mivel okosan tartalékoltam, rengeteg embert sikerült beérnem, és persze meg is előznöm, akik már egyre jobban fáradtak, legalábbis a mozgásuk erre utalt… Én továbbra is jó erőben voltam, és nem volt holtpontom, ráadásul ezen a szakaszon már árnyékban voltunk, ami tovább könnyítette a futást. Az utolsó száz méter a sípályán vezet felfelé, ami aztán tényleg igazán meredek, és rengeteg ember szurkol, így mondhatni lazán, őszinte mosollyal az arcomon érkeztem fel a csúcsra!!

A hivatalos időm 1.03.13 lett, amivel 67. lettem a több, mint 1700 indulóból! A kötelező csúcsfotón Garas Attilával (a XIII. kerületi „Futónagykövettel”) közösen pózoltunk, aki két perccel előttem ért célba.

Fent még megvártam Szilárdot, ill. Attila kollegámat is, és persze további rengeteg régi ismerőst, akikkel beszélgettünk, immár boldogan, egy-egy éremmel a nyakunkban, a kötelező gyógy sör után… Lefelé szintén futva mentünk, de már az erdőn keresztül, ami 7km sem volt: levezető futás.

Az igazi levezető a Farkasmályban történt később, ahol ittam néhány pohár bort Eszter egészségére, illetve a jól sikerült versenyre!

(Útvonal, és GPS adatok ITT érhetőek el)

Rendhagyó módon ezúttal egy vendég szerzővel erősítettem: a kislányommal, Ellával, aki 12 éves, és írt egy élménybeszámolót erről a versenyről, amiért köszönet illeti!!!

Egy borongós vasárnapon, anyával, és apa kollegáival, azaz inkább kolleganőivel gyülekeztünk a Városligetben, hogy lefussuk a 19. Testébresztő Női Futógálának az 5 km-es távját, melyet 11:00-kor kezdtünk és 11:31-kor értünk célba.

Őszintén szólva, nekem ez a futás nem esett annyira jól, hogy ennek mi az oka, nem tudom, de végül beértem a célba 709. helyezettként, és mint az első Hewlett-Packard pólós!

Amikor elkezdtem éreztem valami nehézséget a lábamban, amitől nem voltak túl ruganyosak és fáradhatatlanok sem.

Mikor elértem az első km-t úgy éreztem, hogy már legalább a 4. km-nél tartok az ötből. Az 1. és a 2. km között volt az első frissítő, ahol kaptunk egy kis folyadékot, ami nem esett igazán jól.

A második és ötödik km-nél a Bátor Tábor lelkes tagjai szurkoltak nekünk, és elhaladtunk a Közlekedési Múzeum mellett is.

A harmadik km előtt kb. 100 m-rel elkapott minket az eső és elkísért minket egy fél km-en, így megkaptuk a második frissítőt is, ami jól esett és segítségével, kicsit gyorsabban is futottunk.

Amikor már csak két kilométer volt vissza, beszorult az oldalamba a levegő és nagyon fájt így egy tíz m-t sétáltunk, majd újra futottunk. Számomra ez volt, a legnehezebb szakasz, de erőt öntött belém az 4-est mutató km-tábla.

Az ötödik km úgy kezdődött, ahogy befejeződött a negyedik, vagyis úgy, hogy fájt mindenem. A vége jól sikerült, (ez alatt az utolsó tíz m-t értem) mert sprinteltem, és ha ezt nem teszem, akkor valószínűleg 72… helyezett lettem volna. Sok embert leelőztem és még anyánál is jobbat teljesítettem, egy helyezettel, és így én lettem az első HP pólós, aki beért. Böbe mama a célban várt, és nagyon örült nekem.

Az előző 5 km-es futásomon 28min. alatt értem a célba, de ott jobban esett és ez mutatja, hogy ilyen bénán még Margitsziget-kört sem futottam, na jó az elsőnél azt hiszem 35 perc volt, de utána 29-30 között volt az átlagom.

A futás után egy óráig nem tudtam rendesen menni, de amint hazaértünk, úgy éreztem máris jobban vagyok, és örültem, hogy azért sikerült teljesítenem a távot...

Ebben az évben nem nagyon erőltettem a futást, így elég kevés versenyen vettem részt. Kimaradt számomra a Balaton Szupermaraton, Kaposvár Dombjai, a Borvidék Félmaraton, stb. Talán a Vivicitta félmaraton volt az egyetlen melyet teljesítettem, igaz azt is kollegákkal együtt: lassan, beszélgetve, megerőltetés nélkül, két óra alatt… (UPDATE: közben rájöttem, hogy a Pécs-Harkányt azért lenyomtam idén is!) Mostanában inkább kispályás focival tartom magam formában, de a terepfutás sem áll távol tőlem: többször voltam a húsvéti szünetben is hegyen/terepen.

Május 1-jén Dunakeszire volt meghirdetve a „Gyaloggalopp” újabb futása, s mivel Zalán fiam aznap épp Vácon vett részt foci tornán, gondoltam én is sporttal töltöm a délelőttöt a közeli városban. Az első meccsét még meg is tudtam nézni, majd irány Dunakeszi. Az ottani majális egyik programja volt a futóverseny, így elég sokan érkeztek a helyszínre. Gyors nevezést követően régi futóismerősökkel beszélgettem, ill. néhány „Angyalcipős” (a XIII. kerületi futócsapat) futóval fényképezkedtem. Bemelegítésre nem sok időt pazaroltam, és ez illetve a verseny utáni nyújtás hiánya később megbosszulta magát…

A verseny a Dunakeszi parti sétány melletti erdőben indult, de pár száz méter után nyílt terepen folytatódott. A talaj tökéletes volt: se nem sáros, se nem poros. Néhányszor a part melletti gáton vezetett az út, néha letért róla, szint nem volt benne. 4.10-4.20-as ezrekkel haladtam, jól esett, éreztem magamban az erőt. Három kilométer környékén egy rövid betonos szakasz következett, majd egy földúton haladtunk tovább. Megelőztem néhány futót, és továbbra is egyenletesen haladtam a cél felé. 30.30 lett az első 7km, de vissza volt még egy kör. Gyors frissítés után folytattam utamat. Kicsit lassultam ugyan, de nem vészesen, és még mindig jól ment a futás. Közben kisütött a nap is, és beértem egy újabb futót. 3km-rel a cél előtt volt még egy frissítőállomás ahol ittam egy kis izót, majd újult erővel rohantam az imént már egyszer leelőzött futótárs után. Hamar utol is értem, sőt, a célig még növeltem is előnyömet vele szembe. Lazán, őszinte mosollyal az arcomon érkeztem be a célba, 1.01.30 alatt. A második kör tehát egy perccel rosszabb lett, mint az első, de ez nem a világvége, mivel így is 4.20-as átlaggal nyomtam le a versenyt. Az viszont gáz, hogy a lovaglóm eléggé meghúzódott a nyújtás elmaradása miatt. Tanulság: MINDIG nyújtani sportolás után!!!

Hamar összeszedtem magam, és rohantam vissza Vácra a család többi tagjáért, így lemaradtam a korosztályos másodiknak járó éremről is, amit ezúttal én nyertem!!!

(A GPS adatok, útvonal ITT érhetőek el)

Majdnem fél éve nem futottam többet a félmaratoni távnál, mert egész egyszerűen nem esett jól a futás, nem is igazán ment, pedig nem voltam sérült, igaz május óta zsibbadt a bal kezem, mellyel orvosnál is voltam, illetve több kivizsgáláson is részt vettem, de minden eredmény negatívnak bizonyult. A teljesítményemet azonban meglehetősen negatívan befolyásolta ez a zsibbadás, mert futás után nem éreztem túl jól magam, és szinte egyetlen alkalommal sem sikerült 4.30/km-es ezrek alá vinni, pedig 12 km-nél nem futottam többet egy-egy ilyen alkalommal. Ez eléggé elkeserítő volt számomra, és már ott tartottam, hogy be is fejezem ezt a sportot, és inkább maradok a kispályás focinál…

Aztán a zsibbadás, ahogy jött el is múlt, és lassan kezdett visszatérni belém az erő! A futást még mindig nem erőltettem, de a focit igen, mely legalább segített az erőnlétem fenntartásában. Itt ki kell, hogy térjek a kispályás focira, ami számomra örök szerelem, és enyhe függőséget is jelent!!! 23 éves koromban, úgy futottam le életem első félmaratonját, 1.31 perc alatt, hogy előtte egyetlen métert sem futottam, csak és kizárólag, heti háromszor, a labdát kergettem…  Akkor még nem tudtam mennyit számít az erőnléthez nélkülözhetetlen iramfutás, aminek a legjobb módja a kispályás foci: egyszer sprintelsz egy nagyot, utána lassabban futsz, majd újra sprint, kocogás, sprint, vita a játékvezetővel, sprint, várunk míg valaki visszarúgja a labdát, és így tovább… Nem egyszer készültem fel oly módon versenyekre, hogy hét közben foci 3x, majd hétvégén egy futóverseny. A sérülések sajnos velejárói ennek a sportnak, hiszen az évek alatt sikerült elszaggatnom a boka, és a térdszalagjaimat is, mely utóbbit azóta szerencsésen helyreraktak…

Az igazi löketet számomra mégis a Budapest Maratonon lefutott első szakasz (11.4km) jelentette, amit sikerült 4 perc körüli ezrekkel teljesítenem, ahol végre újra éreztem magamban az erőt, és ami helyreállította az önbizalmamat! Ennek fényében neveztem be a hagyományosan október 23-án sorra kerülő félmaratonra, ami egyben a Bécs-Budapest Ultramaraton befutó etapja is, Budakeszi és Budapest között.

Bajárigabi barátommal érkeztem a rajthelyül szolgáló általános iskolához, ahol a rajtszám felvétele után régi, és új futótársakkal beszélgettem, többek között Balu, és Zaki kollegákkal, így mondhatni vidáman telt az idő. Itt volt Horváth Peti, aki szintén a HP-nál dolgozik, és Bécsből egyénileg teljesítette a távot úgy, hogy az achillese gyulladt be, de őt az ilyen „apróságok” nem szokták zavarni…

A rajtot követően az útvonal Telki irányába haladt négy kilométeren keresztül, ahol már kaptunk némi ízelítőt abból mi vár ránk később: dimbes-dombos volt ez a szakasz. Az idő nyarat idéző volt, jó iramban haladtam, felfelé kicsit megnyomva, lefelé kissé visszafogottan. A fordító után sok bíztatást kaptam a velem szemben futó társaktól, és persze én is buzdítottam őket! Visszatérve Budakeszire, 8 km-nél kezdődött az igazi verseny: itt egy elég komoly emelkedővel kellett megküzdeni. Szerencsére nem okozott gondot, mentem előre, nem érezve se holtpontot, se fáradtságot. Az emelkedő után egy kis lazító lejtő következett, ami nem tartott sokáig. Gyors frissítés után már az erdőben folytatódott a küzdelem egy újabb emelkedővel, ami nem volt durva, de elég hosszan tartott. Közben lehetett gyönyörködni az ősz színeiben, és illataiban, én nagggggyon élveztem! A futás is jól ment: éreztem magamban az erőt, így jókedvűen iramodtam lefele miután kiértünk az erdőből. Itt egy kb. 4-5 km-es lejtő következett, amit én nem szoktam szeretni, de ezúttal ezzel sem volt gond: „lefele a szar is gurul” alapon vágtattam ezerrel. Közben nézegettem az órámat, hogy a tavalyi 1.37-es időmön belül leszek-e, és úgy tűnt bőven meglesz, sőt… A Déli Pályaudvarnál értünk le a hegyről, ahonnan egy jobb kanyart követően emelkedő következett, de akkora volt a lendületem, hogy ott is vitt a lábam ezerrel, és csak egy autós állított meg egy kis időre, akit egy felelőtlen rendőr engedett ki elém egy mellékutcából…

Lazán, és lendületesen értem be a célba, ahol már nem néztem az órámat, csak hallottam, ahogy bemondják, „Még 1.32-ön belül!” Hivatalosan 1.31.34 lett az időm, ami hat perccel jobb a tavalyi időmnél, és Baluénál is……

Nagy öröm volt számomra, hogy végre a régi Tomika voltam, jól ment a futás, élveztem, és fáradt sem voltam a végén. Ezek után egy Kolótól vett klasszikussal zárnám soraimat:

A FUTÁS GYÖNYÖRE LEGYEN VELÜNK!!!

(A GPS adatok, útvonal ITT érhető el)

Igazán családias hangulat fogadott bennünket Tapolcán, ahova újra céges szervezésű futásra érkeztünk. A helyszín kiválasztásában szerepet játszott a vasvári HP iroda relatív közelsége, így onnan érkezett a legtöbb futótárs, akikkel ritkán van lehetőség a találkozásra. 5 csapat, és négy egyéni induló vállalkozott a táv(ok) teljesítésére, közöttük Péter, aki még szinte soha nem futott ilyen rövid távon mint ez a 21 km: ultrafutó, és éppen a francia, UTMB® [Ultra-Trail du Mont-Blanc®] versenyre készül, melynek technikai adatai a következőek: táv: 168.0 km; szintemelkedés: 9600 m; szintidő: 46 óra... Szintén nagyon örültem Mónikának, akivel anno egy projekten dolgoztunk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, mint lelkes futók, továbbá Dávidnak, akivel meg a focipályán hozott össze a sors, céges foci alkalmával. A rajtszám-felvétel után közös fotózást következett majd a helyi erőnek, Magdinak, köszönhetően a szénhidrátbevitel is megtörtént: házi sütemény formájában.

A sajnálatos, Boston Marathon-on történt robbantásos merénylet áldozatai, és sérültjei tiszteletére kollektívan fekete szalaggal futottunk ezen a versenyen, csatlakozva más futótársak kezdeményezéséhez…

Verőfényes napsütésben, 24 fokos melegben indultunk útra, ki a városból a szomszédos Diszel község irányába. A város szélétől az útvonal a kerékpárúton haladt, odafele enyhe lejtőn lefele. Fújt egy enyhe szembeszél is, de nem volt vészes, így simán tartottam a 4.10 körüli ezreket. Jobb kéz felől a Szent György-hegy, a Badacsony, és a Csobánc hegyvonulatai magasodtak nem mindennapi látványt nyújtva a lelkes atlétáknak. Azon mosolyogtam magamban, hogy néhány hete még ezen hegyek másik felén futottunk a Balaton Szupermaratonon. Érezni lehetett továbbá a tavasz illatait is végre: virágoztak a fák, a növények, s valahogy ez is erőt adott a folytatásra! A fordító a falu közepén volt 5km-nél, onnan kellett visszafutni Tapolcára. Ekkor a 10. helyen álltam a versenyben: megszámoltam az immár szembe futó versenyzőket…. Itt volt egy frissítőállomás is, így gyorsan megittam a magammal hozott koffeines energia gélt, majd egy pohár vízzel leöblítettem és rohantam tovább, kollegáim lelkes bíztatása közepette. Hamarosan beértem két futót is, igaz 4.20-as ezreket futva csak, de azért töretlenül haladtam előre. Visszaérve a város határához az út egy köves részre kanyarodott, majd másfél kilométer után vissza a betonra, immár a házak között. Két kanyar után már újra ott voltam a főtéren, ahol Zaki fényképezett, ill. bíztatott a gyaloglás abbahagyására, és a futás elkezdésére… Itt történt meg, hogy megelőzve egy futótársat az megkérdezte tőlem, hogy hány éves vagyok, amit nem igazán értettem ekkor még…

A második körnek kicsit kisebb lendülettel kezdtem neki mint az elsőnek, de a lelkesedésem töretlen volt! 4.20-4.30-as ezreket futottam. A kerékpárúton újabb versenyzőtársat hagytam magam mögött. Diszel határában futottam „össze” Kolonics Tomival, aki már visszafele tolta, meggyőző fölénnyel vezetve a versenyt. A faluban megelőztem két futót is, de az egyik nagyon megijedhetett tőlem, mert egyből visszaelőzött, és hatalmas iramot diktálva el is futott, esélyt sem hagyva, hogy utolérjem… Ekkor az ötödik helyen álltam, s egy újabb frissítést követően, futottam vissza Tapolca felé. A köves úthoz érve eléggé belassultam, pedig már csak két és fél kilométer volt vissza a célig. Senki nem jött közvetlenül mögöttem, így nem is nagyon hajtottam magam… Azért az utolsó kilométerre összeszedtem magam, és hatalmas lendülettel kanyarodtam a célegyenesbe, majdnem ki is sodródtam, így is érkeztem be a célba, kicsit fáradtan, de őszinte mosollyal az arcomon!!! A vége 1.34.29 lett, de az órám 21 870 métert mért, amit más futók, és a szervezők is megerősítettek, miszerint hosszabb lett a pálya a klasszikus félmaratoni távnál.

A kötelező gyógy-sört követően a többieket bíztattam, miközben Zaki porontyokat szórakoztattam, és beszélgettem a többi futóval is: multitasking… Közben kiderült, hogy az egyéni ötödik hely mellett kategóriámban a második lettem, amit éremmel, oklevéllel, és egy üveg vörösborral díjaztak a szervezők. A közös ebédet követően, még lőttem néhány képet a Malom-tóról mielőtt visszaindultunk volna Budapest felé, túl egy újabb remek napon, és nagyszerű versenyen!

Utoljára még tavaly novemberben jártam Siófokon, akkor is természetesen futás miatt: a Balaton Maratonon.  Azóta kicsit feltöltődött a tó vízzel, sokkal jobb arcát mutatva. A feltöltés folyamatos volt ezen a reggelen is: szakadt az eső, de legalább fújt a szél… Ennek ellenére hihetetlen jókedvvel érkeztem meg a siófoki rajtközpontba kollegáim társaságában, hogy a tavalyi után idén újra, céges keretek közt, fussuk körbe a tavat, ami 196km. (A Balaton körbe több mint 200km, de ezen a versenyen kimarad a Szigliget-Badacsony szakasz!) A versenyről annyit érdemes tudni, hogy négy napból áll, amit négyes váltóban, vagy egyéniben lehet teljesíteni. Egy nap három szakasz van (43-53km között) így három ember fut, egy pihen. Csapatunk neve, utalva a tagok kezdőbetűire, „HP KoPaGaBa” lett.

Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy olyan cégnél dolgozhatok, mint a Hewlett-Packard (HP) mely elhivatott az egészséges életmód propagálására nem csak szavakban: lassan minden nagyobb futóverseny sárga színben pompázik a sok HP-s kollegának köszönhetően! Ezúttal is mezosztással indult a reggel, ill. egymás köszöntésével/ismerkedéssel, és a kihagyhatatlan zrikálással. Eljött bíztatni bennünket cégünk HR-vezetője, aki egyben a szponzori feladatokat gyakorolja, továbbá a frissítésről is gondoskodik, ha kell… Külön öröm volt még, hogy az öt HP-s csapat mellett ezúttal két egyéni indulót is köszönthettünk, Zaki tesóm, és Szatmári Geri ironman személyében!

Sietnem kellett, mivel én voltam csapatunk első futója, aki elrajtol Siófokról, s még muszáj volt készíteni egy közös fotót a sárga fergetegről a rajt előtt. Úgy döntöttem, hogy ha esik, ha fúj, én rövidnadrágot húzok, mondván úgyis vizes leszek, s átázom, akkor meg teljesen mindegy… Azért felhúztam egy hosszú, úgynevezett, kompressziós zoknit, s így vártam a rajtot a többiek bíztatása közepette!

1. nap 1. szakasz: Siófok-Szántód, 16km:

Csodálatos módon néhány perccel a rajt előtt elállt az eső, szerintem senki nem gondolta volna, elnézve, hogy esett addig… Az első kilométer a Balaton partján vezetett, s a szél miatt a hullámok ki-kicsaptak a partra meglocsolva a futókat, de nem bántam, sőt kifejezetten örültem neki! A partról a siófoki sétányon át vezetett az út, mely még mindig kihalt volt, így szezon előtt. Jó iramban kezdtem és lazán abszolváltam az első néhány kilométert. Mivel ez egy elég könnyű s kissé unalmas szakasz, emelkedők nélkül, nem okozott gondot a tervezett 4.20/kilométeres tempó tartása.  Szerencsére többször is a parti murvás sétányon vezetett az út, nem végig betonon, igaz rengeteg tócsát kellett kerülgetni a sok eső miatt. A 10. kilométer után ért utol egy kedves ismerős: Imre, akivel rengeteg futóversenyen küzdöttem már meg. Ő általában lassabban kezd, és csak később gyújtja be a rakétákat, ezt történt most is. Beszélgettünk néhány kilométeren keresztül, de az ő rakétái jobban üzemeltek, így le is hagyott… Útközben néhány csapattárs bíztatott, míg a többiek a szántódi váltópontnál várták az érkező futókat. 1 óra 8 perc alatt értem a pontra, s egy gyors váltást követően Gyuri vette át a stafétabotot, rohanva Balatonszemesre.(GPS, és egyéb adatok ITT találhatók!)

Frissítés és egy gyors értékelés után már mentünk is tovább, hogy lőjünk néhány fényképet a többi futótársról/kollégáról, majd a következő váltóponthoz mentünk, várva csapattársunkat. Itt egy kis zavar támadt az erőben, miután Balu barátunk melegíteni indult, ismeretlen helyre, lekésve ezzel a csatlakozást… (Szerencsére mi elég toleránsan kezeltük ezt a nem kis hibát, és azóta sem beszélünk erről, nem emlegetve fel ezt a kis malőrt Balunak...!!!) Ő aránylag gyorsan lepörgette a Fonyódig tartó utolsó szakaszát a mai etapnak, saját maga bevallása szerint gyorsabban, mint én, de erről azóta sem mutatott be bizonyítékokat, hehehe…!!!

A célban megvártuk a többi csapat, ill. az egyéni futók beérkezését, és a helyi kocsmában lazítottunk egy kicsit, majd felkerekedve a szemesi Kistücsök Vendéglőbe siettünk egy kis gasztronómiai kitérőre. Későn érkeztünk a balatonkenesei főhadiszállásra, ahol szaunázással, áztatással, és gyúrással lazítottunk megfáradt izmainkon. Első nap után 12. helyen álltunk a váltónk kategóriájában!

Másnap reggel, egy kiadós reggelit követően, indultunk vissza a tegnapi célhoz, azaz Fonyódra, ahol kezdetét vette a második nap. Ezúttal kisütött a napocska, azonban iszonyatosan erős szél fújta szemembe a hajamat… Ezen a napon van egyébként a négy nap leghosszabb távja (Keszthely-Szigliget, 52,9 km), s egyben a leghosszabb szakasza is (21km), amit önként és dalolva vállaltam be! Balu kezdte a versenyt, így legalább a váltással nem volt probléma a mai napon… Jó iramban nyomta végig a távot, mi útközben bíztattuk a tempó további növelésére. A mai nap Gyuri pihent, beszállt viszont Peti. Vele tavaly is egy csapatban futottuk a kört, aki most Balatonmáriafürdőtől futott, amíg mi a keszthelyi váltópontra furikáztunk.

2. nap 3. szakasz: Keszthely-Szigliget, 21km:

Sajnos rosszul számítottam ki Peti érkezését emiatt későn ettem, s begörcsölt a hasam. Váltás után magányosan indultam neki a félmaratoni távnak, szinte azonnal megállva, és a helyes utat keresve… Egy másik futóval végül is megtaláltuk, és így rohantam tovább Szigliget felé. Ezt a részét nem ismertem a Balatonnak, mert nem nagyon jártam még erre.  Az első frissítőállomás után éppen lehajtották a sorompót, de a vonat még az állomáson állt ezért átrohantam, nem vesztegetve időt várakozásra. Ezután az út a Balatont körbekerülő bicikliúton, a nádas mellett, haladt tovább, s a nádas nagyjából megvédett bennünket a hatalmas széltől. Megelőztem néhány egyéni indulót, akiknek még a bíztatásomra is volt energiájuk, ill. utolértem, s le is hagytam a váltóban előttünk álló csapat versenyzőjét. Hasam továbbra is görcsölt, de legalább rám tört a hányinger is… Itt volt néhány olyan perc, amikor azt hittem, hogy azonnal kidobom a taccsot! A futás sem esett jól, és úgy éreztem nagyon lassan haladok, de így is tartottam a 4.30-as ezreket. 10 km után előbújtunk a szélvédett nádasból, ahol jött a szembeszél. Legalább a hasam nem görcsölt annyira, így most a szél próbált akadályozni a futással, de nem tudott: nyomtam neki ezerrel, na jó, csak száznyolcvannal!!! Itt pillantottam meg először a célt, azaz a Szigligeti várat, de az annnnyira messzinek tűnt, hogy inkább visszarohantam volna a nádasba! Ezen a részen az út felkanyarodott a tó mellől a főúthoz, ahol semmi védettség nem volt a szél ellen. Itt vártak már a többiek, ami további erőket mozgósított bennem, és a harci kiáltásuktól kísérve vágtam neki az utolsó 5km-nek. Ezen a szakaszon,  a változatosság kedvéért, oldalszél kerekedett, ami néha majdnem lefújt az útról… A vár már-már kézzel fogható távolságba került, és már alig vártam, hogy felfuthassak rá! Ez a kemény: a leghosszabb szakasz egy hegyi futásba torkollik a végén, hisz a cél a vár alatti területen van felállítva, egy macskaköves kaptató után. Csapattársaim, ill. kollegáim bíztatása közepette vágtattam fel, ezen emelkedőn, már csak bosszúból is!

A vége 1.38 lett, s bár nem volt túl őszinte a mosolyom, boldog voltam, hogy beértem, főleg miután megpillantottam, hogy továbbra is őrizzük 12. helyünket a rangsorban. (GPS, és egyéb adatok ITT találhatók!) Egy hallevessel, s egy búzasörrel öblítettem le a futás fáradalmait, majd a többi futót bíztatva egy óriási HP-s molinón heverésztünk/fényképezkedtünk a domboldalon. A kenesei szállásra visszatérve, egy vacsorát követően, újra a szaunában kerestünk felfrissülést a fárasztó nap után!

A reggeli ezúttal elég light-os volt, mert a hasam továbbra is görcsölt, így nem erőltettem… A rajthely ezúttal Badacsonyban volt, mint említettem korábban a Szigliget-Badacsony szakasz kimarad ezen a versenyen.. A cél Balatonfüreden a Tagore sétány. Balu pihent ma, Gyuri tolta az első szakaszt, Peti a másodikat, jómagam pedig az utolsót. A rajtnál újra rengeteg régi, és persze új futótárssal találkoztam, és beszélgettem. Felfedezhető volt az arcokon a határtalan jókedv és elszántság, pedig már túl voltunk a verseny felén, de úgy látszik itt mindenkit kemény fából faragtak, és senki nem bánkódott, hogy egy újabb kemény nap áll előtte. Javaslom depressziós embertársaimnak, jöjjenek el egy ilyen eseményre, vegyenek részt és fussanak, - a legjobb terápia! Az idő hűvösre fordult, és a napocska is elbújt a felhők közé, de legalább az eső nem esett ezen a reggelen…

A rajtot követően az első váltóhelyre, Révfülöpre mentünk, és ott bíztattuk a többi futót, várva sárgába öltözött kollegáinkat. Ezen a napon, párhuzamosan a Balaton kerüléssel, rendeztek egy maratoni versenyt is, így még több futótársat köszönthettünk a magyar tenger partján.

3. nap 3 szakasz: Fövenyes-Balatonfüred, 13km:

Fövenyesen volt a következő váltópont, s most időben rákészültem a rám váró 13km-re. Szerencsére a hasam nem görcsölt, s éreztem, hogy most lehet durrantani ezerrel: könnyű, és gyors szakasz állt előttem. A váltást követően egy dombon kellett lefutni, majd egy bal kanyart követően a Balaton partján Tihany felé. Vágtattam is ezerrel: jól ment, éreztem magamban az erőt! Tovább növelte az erőmet, hogy biciklis kísérő is jött velem egy darabon folyamatosan bíztatva, és GPS alapján tájékoztatva arról, hogy jelenleg 14-15km/órával tolom neki. A településről kiérve a főút mellett haladt a verseny, ahol újabb szurkolók üvöltötték kb. minden 500 méteren, hogy „Repülj Páva!”. Zitus, és Kritti voltak azok, akikkel tavaly még egy csapatban futottunk, idén viszont „csak” szurkoltunk egymásnak. Sokat segített (szerintem nem csak nekem, de más futóknak is) lelkesedésük!

Ezen a szakaszon az útvonal többször is keresztezte a főutat, ide-oda kacsázva. Szurkolótáborom továbbra is nagy elánnal dudálva/kiabálva hajtott tovább. És én repültem!! Tihany alatt volt egy enyhe emelkedő, itt Peti adott bíztatást a tempó növelésére, így hamar magam mögött hagytam a félszigetet az apátsággal. Hamar beértem Füredre, igaz éreztem, hogy kicsit lassultam, de azért mentem tovább, hiszen mindössze pár kilométer volt hátra a célig. Az utolsó, kb. másfél kilométerre, összeszedtem magam, és belehúztam, hogy minél jobb időt fussak. Nagy lendülettel érkeztem a Tagore sétány közepén felállított célegyenesbe, ahol szurkolóim már az emelvényen ordítottak Péter Attila szpíker társaságában, akinek éppen aznap volt a születésnapja! Röhögve vettem tudomásul, hogy a hangszórókból az „I’m sexy and I know it” című szám szól, ami már-már a szlogenemmé vált, hehehe… 55.34-es idővel értem be a célba, kicsit fáradtan, de boldogan. (GPS, és egyéb adatok ITT találhatók!) Rövid nyújtást követően muszáj volt felmenni az emelvényre és megköszönni a lelkes bíztatást a világ két leglelkesebb hölgyének! A célban összefutottam még a „Hei-nekem” lányokkal: Anettel, és Judittal, akikkel már több versenyen is találkoztam, ezúttal ők is lelkesen bíztattak. Külön öröm volt még számomra, hogy Söptei Zsolt barátom is eljött megnézni a befutót. Ő a Söptei pince főborász-tulajdonosa, egyben a kedvenc borászom is köszönhetően szép borainak, melyet családjával együtt készítenek a csopaki hegyoldalban.

A célban megvártuk a többieket, őket is lelkesen köszöntve, majd Budapestnek vettük az irány: számomra itt befejeződött a Balaton Szupermaraton („a mór megtette kötelességét, a mór mehet”…) mivel muszáj volt hazamennem Eszterhez, aki bármely pillanatban megszülhette volna a harmadik Páva madarat. (Azóta megszületett Márk baba, és jó egészségnek örvend!)

A Balaton Szupermaraton utolsó napja elhozta a telet is hóval, de ezt már a srácok nélkülem küzdötték végig, 22. helyre hozva végül is a csapatot. Zaki, és Geri egyéniben abszolválta a távot, amiért külön GRATULA nekik!!! Újabb nagyszerű napokat töltöttem a Balaton partján, vállvetve küzdve futótárs-kollegáimmal. Ezúton mondanék köszönetet mindenkinek, aki ezt lehetővé tette, és együtt futott/küzdött/kísért/szurkolt/fuvarozott/elviselte távol, és persze ottlétem…!!!

***NAPSÜSSSSSSSÖNRÁTOK***

Futottam már „Pécsharkányt” mínusz fokokban, havas esőben is, ehhez képest az év talán első tavaszi napja köszöntött ránk Pécsett. Korán érkeztem mivel rengeteg régi ismerős/futótárs jelezte résztvételét az eseményen, akikkel a rajt előtt még volt időnk egy kis múltidézésre, beszélgetésre, amivel hamar elment az idő. Minél többet jár az ember futóversenyekre, annál több embert üdvözöl a következőn, s a Facebook-ról akkor még nem is beszéltem... Megjöttek a hivatalos szurkolóim is: Eszterke, és Gabi ill. kerékpáros kísérőm: Szomi, akik csak a kisebbik hölgytagot hagyták otthon, de legközelebb neki is muszáj lesz megjelennie! Odaadtam neki az iso italomat és beálltam a rajtvonal mögé.

A verseny első öt kilométere egy enyhén, de folyamatosan emelkedő szakasszal indul, itt nem árt okosan beosztani az ember erejét, mivel utána még mindig vissza van 20km… Szerencsére nem okozott nagy problémát az emelkedő: jó kondícióban éreztem magam, így beszélgetésre is volt erőm, többek között egy idősebb futótárssal, akit már rengeteg versenyen láttam jó iramban futni, mindezt fél karral: riszpekt!!!

A pogányi reptértől már kiegyenesedett az út, sőt voltak lefelé vezető részek is, módjával... Jó hasznát vettem Szomi barátomnak, mert az első frissítőállomás 10 km után volt csak, de szerencsére nekem ez mindig kéznél! Nem is értem, hogy a szervezők miért nem gondoskodtak rendes, és sűrűbb frissítőállomásokról: mindössze kettő volt a 25 km alatt, ami elég kevés, főleg, hogy sütött a nap ezerrel. Szalántán értünk a verseny 10. kilométeréhez: 44 percnél állt az óra, s továbbra is jó iramban folytattam utamat a cél felé. Az országúti kilométer táblák alapján tartottam a 4.30/km-es tempót, s élveztem a napsütést.

Ezen a szakaszon egy ideig együtt futottam Gyenkóval, régi komlói futótárssal, és vele beszélgettem. Itt volt egy kis holtpontom, kb. a 15. km-nél, amikor kicsit be is lassítottam, de szerencsére nem tartott sokáig, mivel a következő falu (Túrony) után jött egy gyilkos emelkedő, amihez kellett az erő! Néhány embert megelőzve sikerült is abszolválnom, s már fent is voltam a Tenkes-hegyen, ahonnan természetesen, már lefelé vezetett az út. Loholtam is lelkesen ezerrel, hiszen: „Lefelé a szar is gurul!” hehehe…

Az utolsó néhány kilométeren, immár sík terepen, tartottam a tempót, így utólag kicsit bántott is, hogy nem csaptam jobban a lovak közé, hiszen bírtam volna, de valahogy elvoltam ezzel a sebességgel. Néhányan meg is előztek ezen az utolsó szakaszon, de nem bántam. Időközben atyám is feltűnt a láthatáron: lelkesen fényképezve, és pár métert együtt is futva velem...

Mosolyogva érkeztem a Harkányi Gyógyfürdőnél felállított célba, 1 óra 51 perc 57 másodperccel a pécsi rajtot követően úgy, hogy nem igazán éreztem fáradtságot, és a lábam sem fájt: nagy dolog ez így 40 felé közeledve…! Jó felkészülés volt a Balaton Szupermaraton előtt, amit két hét múlva lesz, és kollegákkal fogjuk teljesíteni!

Örömmel gratuláltam az előttem, illetve mögöttem beérkezett versenyzőknek, és készült néhány sztárfotó is. Ezután, azaz egy „gyógysört”, követően a medencében lazítottam az izmokat, és a futást elemezve sok-sok baráttal/futótárssal. Jóanyámnak igaza lett, ő ugyanis megjósolta, hogy le fogok égni: csak úgy vöröslött a kopasz fejem a tavaszi napsugarak hatására…

GPS adatok, információk ITT találhatóak.