Majdnem fél éve nem futottam többet a félmaratoni távnál, mert egész egyszerűen nem esett jól a futás, nem is igazán ment, pedig nem voltam sérült, igaz május óta zsibbadt a bal kezem, mellyel orvosnál is voltam, illetve több kivizsgáláson is részt vettem, de minden eredmény negatívnak bizonyult. A teljesítményemet azonban meglehetősen negatívan befolyásolta ez a zsibbadás, mert futás után nem éreztem túl jól magam, és szinte egyetlen alkalommal sem sikerült 4.30/km-es ezrek alá vinni, pedig 12 km-nél nem futottam többet egy-egy ilyen alkalommal. Ez eléggé elkeserítő volt számomra, és már ott tartottam, hogy be is fejezem ezt a sportot, és inkább maradok a kispályás focinál…
Aztán a zsibbadás, ahogy jött el is múlt, és lassan kezdett visszatérni belém az erő! A futást még mindig nem erőltettem, de a focit igen, mely legalább segített az erőnlétem fenntartásában. Itt ki kell, hogy térjek a kispályás focira, ami számomra örök szerelem, és enyhe függőséget is jelent!!! 23 éves koromban, úgy futottam le életem első félmaratonját, 1.31 perc alatt, hogy előtte egyetlen métert sem futottam, csak és kizárólag, heti háromszor, a labdát kergettem… Akkor még nem tudtam mennyit számít az erőnléthez nélkülözhetetlen iramfutás, aminek a legjobb módja a kispályás foci: egyszer sprintelsz egy nagyot, utána lassabban futsz, majd újra sprint, kocogás, sprint, vita a játékvezetővel, sprint, várunk míg valaki visszarúgja a labdát, és így tovább… Nem egyszer készültem fel oly módon versenyekre, hogy hét közben foci 3x, majd hétvégén egy futóverseny. A sérülések sajnos velejárói ennek a sportnak, hiszen az évek alatt sikerült elszaggatnom a boka, és a térdszalagjaimat is, mely utóbbit azóta szerencsésen helyreraktak…
Az igazi löketet számomra mégis a Budapest Maratonon lefutott első szakasz (11.4km) jelentette, amit sikerült 4 perc körüli ezrekkel teljesítenem, ahol végre újra éreztem magamban az erőt, és ami helyreállította az önbizalmamat! Ennek fényében neveztem be a hagyományosan október 23-án sorra kerülő félmaratonra, ami egyben a Bécs-Budapest Ultramaraton befutó etapja is, Budakeszi és Budapest között.
Bajárigabi barátommal érkeztem a rajthelyül szolgáló általános iskolához, ahol a rajtszám felvétele után régi, és új futótársakkal beszélgettem, többek között Balu, és Zaki kollegákkal, így mondhatni vidáman telt az idő. Itt volt Horváth Peti, aki szintén a HP-nál dolgozik, és Bécsből egyénileg teljesítette a távot úgy, hogy az achillese gyulladt be, de őt az ilyen „apróságok” nem szokták zavarni…
A rajtot követően az útvonal Telki irányába haladt négy kilométeren keresztül, ahol már kaptunk némi ízelítőt abból mi vár ránk később: dimbes-dombos volt ez a szakasz. Az idő nyarat idéző volt, jó iramban haladtam, felfelé kicsit megnyomva, lefelé kissé visszafogottan. A fordító után sok bíztatást kaptam a velem szemben futó társaktól, és persze én is buzdítottam őket! Visszatérve Budakeszire, 8 km-nél kezdődött az igazi verseny: itt egy elég komoly emelkedővel kellett megküzdeni. Szerencsére nem okozott gondot, mentem előre, nem érezve se holtpontot, se fáradtságot. Az emelkedő után egy kis lazító lejtő következett, ami nem tartott sokáig. Gyors frissítés után már az erdőben folytatódott a küzdelem egy újabb emelkedővel, ami nem volt durva, de elég hosszan tartott. Közben lehetett gyönyörködni az ősz színeiben, és illataiban, én nagggggyon élveztem! A futás is jól ment: éreztem magamban az erőt, így jókedvűen iramodtam lefele miután kiértünk az erdőből. Itt egy kb. 4-5 km-es lejtő következett, amit én nem szoktam szeretni, de ezúttal ezzel sem volt gond: „lefele a szar is gurul” alapon vágtattam ezerrel. Közben nézegettem az órámat, hogy a tavalyi 1.37-es időmön belül leszek-e, és úgy tűnt bőven meglesz, sőt… A Déli Pályaudvarnál értünk le a hegyről, ahonnan egy jobb kanyart követően emelkedő következett, de akkora volt a lendületem, hogy ott is vitt a lábam ezerrel, és csak egy autós állított meg egy kis időre, akit egy felelőtlen rendőr engedett ki elém egy mellékutcából…
Lazán, és lendületesen értem be a célba, ahol már nem néztem az órámat, csak hallottam, ahogy bemondják, „Még 1.32-ön belül!” Hivatalosan 1.31.34 lett az időm, ami hat perccel jobb a tavalyi időmnél, és Baluénál is……
Nagy öröm volt számomra, hogy végre a régi Tomika voltam, jól ment a futás, élveztem, és fáradt sem voltam a végén. Ezek után egy Kolótól vett klasszikussal zárnám soraimat:
A FUTÁS GYÖNYÖRE LEGYEN VELÜNK!!!
(A GPS adatok, útvonal ITT érhető el)
